Az új Fidelio-lemezről

Beethoven: Fidelio
EMI
5575592 2

Nem igazán tudom megmagyarázni a lemezgyártók különleges vonzalmát ehhez az operához: persze nagyon jó zene, azonban igazi énekes-egyéniségek, nagyformátumú művészek, egy a darabról erős elképzelésekkel rendelkező karmester, egy jó kórus és egy kiváló zenekar kell hozzá. Ez nem a Traviata, vagy a Tosca, ami úgymond magától is működik, ide művészi elkötelezettségre és sok-sok tehetségre, a darab szellemiségével való azonosulásra van szükség. Ezek hiányában a Fidelio igen könnyen unalmassá válhat.

Ez az új lemez is csak részben tesz eleget a fentebb támasztott feltételeknek. Azt leszögezhetjük, hogy maga a felvétel cseppet sem lagymatag, sőt, izzó dráma a nyitány első taktusától a 2. felvonás fináléjának végéig. A dialógusokat erősen megkurtították, ezért is érezhető, hogy mindvégig hömpölyög a zene, sistereg a feszültség. Ez elsősorban a karmester Simon Rattle-nek, és az elképzeléseit remekül megvalósító Berlini Filharmonikusoknak köszönhető. Szerencsés az a dirigens, aki ilyen zenészekkel dolgozhat együtt: a berliniek azon túl, hogy elsőrangú muzsikusok, anyanyelvi szinten beszélnek \"beethovenül\". A zenekari játék mindvégig példamutató, a vonósok és a fafúvósok különösen varázslatosak.

Rattle érezhetően a finom részletek megszólaltatásában is örömét leli, fő célja mégis a sodró lendületű zenedráma megteremtése. Koncepciója, a dráma íve mindvégig nyomon követhető, a finálék valóban csúcspontjai a műnek. A tempó néha szokatlanul gyors, a lemezhez mellékelt füzet tanúsága szerint ez a közelmúlt Beethoven-kutatásainak következménye, ugyanis számos, eddig ismeretlen dokumentum látott napvilágot ezzel a művel kapcsolatban is. Ezek persze nem új, sosem hallott részeket, csupán tempó- és hangsúlyváltozásokat eredményeztek.

Aki látta az idei Salzburgi Húsvéti Fesztivál Fidelio-közvetítését ugyanezekkel a közreműködőkkel, az nagyjából tudhatja, mire számíthat az énekesek terén. Csodára semmiképp, összességében színvonalas alakításokra viszont annál inkább. A címszerepben Angela Denoke-t hallhatjuk, szopránja megfelelő a szerepre, piano üzemmódban nagyon szépen, forte-ban azonban néha bizonytalanul és furcsán élesen szól. Florestanként Jon Villars már közel sem ennyire meggyőző, sokszor esetleges szólamformálása bizony okoz néhány kínos pillanatot a hallgatónak. Hangja nyersnek és éretlennek hat, legalábbis ebben a szerepben mindenképp.

Rocco szerepében nagy örömünkre Polgár László basszusát élvezhetjük, aki a börtönőrből igazi esendő kisembert farag. Alakítása mindvégig kiegyensúlyozott, a hang azonban helyenként fáradtnak tűnik. Alan Held (Don Pizzaro) basszbaritonja cseppet sem emlékezetes, a figura persze itt is a helyén van. Annál figyelemreméltóbb Thomas Quasthoff szereplése a miniszter szólamában. Napjaink egyik legelismertebb dalénekese, aki születési rendellenessége révén eddig nem vállalt színpadi feladatokat, idén látta elérkezettnek az időt a debütálásra. A tavaszi fesztivál-siker folytatásaként most lemezre is énekelte a szerepet (akárcsak Polgár, ő is másodízben), magvas baritonhangja igazán meggyőző, méltán arat vele mindenhol nagy sikert. Marzellina és Jacquino párosa mindig hálás feladat, Juliane Banse-t és Rainer Trostot egyaránt öröm hallgatni. Az Arnold Schönberg Kórus szerepeltetése is jó választásnak bizonyult, két szólistájukat külön is meghallgathatjuk az 1. és 2. fogoly szerepében.

Mindent egybevetve: ez a Fidelio értékes és érdekes felvétel, a zenekari textus példamutató megszólaltatása azonban csak helyenként párosul hasonlóan ihletett énekesi teljesítménnyel. Épp ezért kevéssé valószínű, hogy valaki pont ezen lemez hallgatása során essen szerelembe Beethoven remekművével. Bár, ha jobban meggondoljuk, a nagy szerelmeknél sosem lehet tudni...