Az egyetemes könnyhullatás kora operában (Massenet Werthere a Lille-i Operából)
MASSENET: Werther
Marcus Haddock, Béatrice Uria-Monzon, René Massis, Jaël Azzaretti, Jean-Philippe Marliere, Jean-Sébastien Bou, Jean Delescluse
Orchestre National de Lille
Jean-Claude Casadesus
Naxos
8.660072-73
*
Egon Friedell zseniális történelemkönyve írja a különös és szertelen tizennyolcadik század végéről: "Az egész kor egyfajta olvatag adagióra hangolódik... [...] Férfi és nő között a merőben szellemi eggyé válás mámorító eszméje hódított: a nemes hajlamok közösségén alapuló 'lelki szerelem' most a flört divatos formája. [...] ...sírni illik akkor is, ha egy könyvet ütsz fel, sírni illik a természet, a barát, a menyasszony, miként saját magad fölött; az egyetemes könnyhullatás kora ez."
E kor legismertebb regénye Az ifjú Werther szenvedései volt, Johann Wolfgang Goethe erősen életrajzi ihletésű műve. Még szerzőjét is alaposan meglepte, mekkora népszerűséget ért el vele. Nem is jó szó a népszerűség, hiszen divat lett, iskolát teremtett, sőt, öngyilkos-hullámot indított útjára. (Napjainkban a pszichológusszakma Werther-effektusnak hívja a média hatására elkövetett és utánzáson alapuló öngyilkosságot.) A könyvet Európa majd minden nyelvére ripsz-ropsz lefordították, az ifjak Werther halálával kacérkodtak (jó néhányan sikerrel), a lányok pedig mind amolyan "wertheri" szerelemről ábrándoztak, s még az irodalmi műveltségével érthetően nem gyakran hivalkodó Napóleon is hétszer olvasta el a regényt.
Az általános Werther-láz közepette tulajdonképpen meglepő, hogy a mű megzenésítésére nemigen történt korabeli kísérlet (Gaetano Pugnani kantátapróbálkozását ne számítsuk ide), hogy tehetséges komponisták tucatjai engedték el maguk mellett Goethe levélregényét. Az 1774-ben megjelent mű tulajdonképpen egyetlen igazán jelentős feldolgozást mondhat magáénak, a francia Jules Massenet-ét, aki a tizenkilencedik század utolsó évtizedében (mintegy bő 115 évvel a megjelenést követően) látott hozzá a Werther megzenésítéséhez. Az eredeti műből Édouard Blau, Paul Millet és Georges Hartmann készített librettót számára.
A zeneszerző-kollégák tartózkodása - így utólag - érthetőnek tűnik. Goethe műve nem kiált feltétlenül színpad után. Cselekménytelen mű, mely leginkább az érzések elmondásán (pontosabban: leírásán) keresztül hat igazán. Nem kell tehát csodálkoznunk, hogy a kortárs témáktól amúgy is húzódozó operakomponisták nem nagyon láttak fantáziát Goethe regényében. Az 1892-es bécsi ősbemutató kritikusai nehezményezték is, hogy az alkotók jelentősen eltávolodtak az eredeti műtől, de be kell(ett) látni, hogy a színpad és a levelezés két alapvetően különböző műfaj.
Massenet operájának egyik gyengéje így is a haloványabb dramaturgia maradt (persze azért elismerve a szövegírók teljesítményét). A két főhősön kívül gyakorlatilag az összes többi szereplő sápadt és jellegtelen személyiség, melyen semmilyen zeneszerzői tökély sem tudott segíteni. Az opera erőssége viszont, hogy a két főhős jellemét rendkívüli aprólékosan ki tudja bontani, s hogy a sorsuk alakulását zenei eszközökkel sikerült rendkívüli módon megjeleníteni. Massenet nagy újítása a zenekari közjáték, mely a maga korában még nem elterjedt eszköz, majd fél évszázaddal később, Benjamin Britten Peter Grimes-ában éri el csúcspontját. A Werther mind a négy felvonását egy efféle zenekari közjáték vezeti be, közülük is kiemelkedik az utolsó, mely a valódi érzéseire (későn) ráébredő Charlotte zaklatott és önmarcangoló útját kíséri az immár haldokló szerelméhez.
A Lille-i Opera 1999-ben rögzített előadása nem világraszóló produkció, de tisztességes munka, sok szép pillanattal.
Jean-Claude Casadesus a francia zene nemzetközileg elismert interpretátoraként a kifinomult zeneiségre helyezte a hangsúlyt. Casadesus érzékeny dirigens, aki szeret és tud a színekkel dolgozni, melyek természetszerűen a zenekari részletekben tűntek leginkább ki. Énekeseit példásan kíséri, a nehezebb pontokon érezhetően sokat segítve nekik.
A címszerepben Marcus Haddockot hallhatjuk. A szép hanganyag és a viszonylag biztos technika ellenére sajnos Haddock is beleesik a kevésbé jelentős énekesek szokásos csapdájába: Werthere önsajnáltatóvá válik. A melankolikus figura az ő előadásában inkább sértett, a búskomorság nála inkább rosszkedv. Pedig a kettő messze nem ugyanaz. Javára írandó, hogy igyekszik megteremteni a költőiséget, igaz, ez nem mindig egyformán sikerül neki. Szép pillanata az első felvonásbeli "természethimnusz" (O nature) és a népszerű Ossián-dal.
A szép hangú és sugárzó egyéniségű Béatrice Uria-Monzon személyében Charlotte szólamának igazán ideális megszemélyesítőjét sikerült megtalálni. Uria-Monzon pontosan közvetíti a női főhős összetett helyzetét, a megismerkedéskori csitritől a férjezett és a konvenciók rabjaként élő fiatalasszonyon keresztül egészen a fináléban az önsorsa ellen fellázadt szerelmesig. Eszköze a sokoldalú, mindig az adott helyzethez igazodó zenei formálás, mely a szimplábban és egysíkúan éneklő tenorhős viszonylatában különös jelentőséget kap. Az énekesnő eléri, hogy szerepét fontosabbnak, érdekesebbnek és izgalmasabbnak érezzük, mint amennyire azt a komponista szerette volna.
Az előadás nagy erénye a mértékletesség, amely során többször elérjük a Friedell által is fölemlített "olvatag adagiót", de az - sok Werther-produkcióval ellentétben - nem uralja el túlzott mértékben az előadást, az megrázó marad, de nem válik csöpögőssé.
