Az égi Lakmé földi mása (Lakmé 1952-ből)

LEO DELIBES: Lakmé
Paris & Orchestra of the Opera-Comique / Georges Sébastian
BELLINI: Come per me sereno
Ah!non credea mirarti
HEINRICH PROCH: Deh, torna mio bene
London Philharmonic Orchestra / Anatole Fistoulari
Universal / Decca
475 6793

Felejtsék el az angyalok összes tulajdonságával megáldott, éteri Lakmét, aki mindenét zokszó nélkül odadobja az ő egyetlen szerelméért. 1952-ben nem lehetett olyan Delibes-hősnőt énekelni, amilyenhez mi szokva vagyunk. Ma nem legendákat igényelünk, hanem a mű, a szerep minden szempontból maradéktalan megjelenítését. Lakmé egy képzet a hallgatóság fejében, vékonyan megfogott lírai hangokkal, emberfeletti magasságokkal, halálpontos, tisztán intonált staccatókkal, sok vibrato nélküli, egyenes hanggal.

50 évvel ezelőtt kicsit mások voltak az igények. A XIX. század alkotóművészeinek romantikus életérzése - élő legendák, kirívó egyéniségek formájában - ott ragadt az előadói gyakorlatban.

Mado Robin ennek az eszményképnek minden tekintetben megfelelt.
Elsősorban elképesztő magassága az, ami kiemeli pályatársai közül. Nem mindennapi jelenség, ha egy énekesnő a háromvonalas C környékén kezdi magát igazán jól érezni, s még egy oktávval magasabban is zenei hangokat produkál. Persze az érem másik oldala, hogy a \"mélyebb\" hangokért (kétvonalas C alatt) hallhatóan küzdenie kell.

Rendkívüli adottságai mellett rendkívüli az egyénisége is. Még Lakmé szerepében is egyszerre kislány és érett nő, csalafinta díva és őszinte naiva. Számára kevésbé érdekes Lakmé elvont része, lényegessé inkább a nagyon is emberi, szenvedélyes arculat válik. Mado Robin szinte egyáltalán nem használ egyenes hangokat, a kor divatja szerint folyamatos, izgatott vibrátóval igyekszik a közönséget állandóan felfokozott lelkiállapotban tartani. A pontosság sem lényegbe vágó része a produkciónak, be-becsúsznak hamis hangok, kevésbé erőteljes staccatók a koloratúrás részekben. Még ezzel együtt is lenyűgöző a könnyedség, amivel ezeket a hihetetlen nehéz bravúráriákat énekli.

Természetesen ugyanebbe az irányba \"hajlik\" a többi előadó is, sőt, a zenekar játéka sem a balettzene nagymesterének tartott szerző simaságát, anyagtalanságát juttatja eszünkbe. A könnyed futamok kissé ragadósak, az akkordok leszúrt, mozdíthatatlan tömbökként tornyosulnak, minden kicsit sok és negédes.

Jean Borthayre Nilakanthája inkább kelti bennünk egy középkori bosszúszomjas tábori lelkész képzetét, mint egy bölcs indiai papét. Fantasztikus hanggal, pregnáns szövegmondással és áradó érzelemvilággal rendelkezik. Makulátlanul tisztán, tökéletes hangképzéssel énekel.

Libero de Luca kicsit halovány Gerard szerepében. Szó nincs arról, hogy az ő felfogása közelebb állna a maihoz, egyszerűen csak rosszabbul csinálja korának interpretációs sajátságait. Ha valaki, hát ő aztán igazán vívódhatna ebben a történetben, de nem teszi. Csak kissé szenvtelen orrhangon énekelget, silány utánzatául a hős hazafi és lángoló ifjú egyébként fantasztikus keverékének.

Igazán nem mentegetésképpen mondom, de a zenei megfogalmazás és a téma súlyossága közti ellentét jelentősen megnehezíti az előadók dolgát. A túlzott drámaiság stílustalanságot eredményez, a stílusos zenei megvalósítás viszont hiteltelenné teszi a drámát. Nem csoda, ha összességében azt mondhatjuk: minden szereplő kínlódik e kényes egyensúly megteremtésével.

Ezt a lemezt elsősorban gyűjtőknek ajánlanám, akik már nem az operára kíváncsiak, hanem különlegességekre vadásznak az előadás terén. Az énekesnő - sajátos képességeinek köszönhetően amúgy sem túl bő - repertoárjából csak keveset rögzítettek felvételen is. A Lakmé pedig az egyetlen opera, amely teljes egészében ránk maradt tolmácsolásában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, itt a lehetőség, hogy egy újabb sistergős monó felvétellel bővítsék lemeztáruk \"múzeumi\" részlegét.