Akinek az Isten... (Bellini: I Capuletti e i Montecchi)

BELLINI: I Capuletti e i Montecchi
Janet Baker, Beverly Sills, Nicolai Gedda, Robert Lloyd, Raimund Herincx
John Alldis Choir, New Philharmonia Orchestra
Vez.: Giuseppe Patané
EMI 7 2435860552

Akinek az Isten…
tehetséget adott. És élni is tudott vele! Ilyen volt a fiatal szicíliai, Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco, akinek már a családneve is igen dallamosra sikeredett: Bellini. Méltatlanul kevéssé ismerjük ezt a csodagyerekből lett csoda-fiatalembert, akinek nem sikerült megélnie a 34. születésnapját sem, mégis tucatnyi egyházi mű, számos dal, fél tucat szimfónia mellett vagy tíz nagyoperát is letett az asztalra. Közülük nem csupán a kegyelet tartja ma is számtalan operaszínpadon az Alvajárót, a Normát, a Puritánokat és a Rómeó és Júliát. Egyetlen trükkje van: könnyen emészthető, slágerekben gazdag zene, könnyekig megható történet. Látványos kettősökkel, kórusokkal, a franciák ízlését is messzemenőkig kielégítő nagyjelenetekkel.

Az 1830-ban a velencei Fenice-ben bemutatott I Capuletti e i Montecchi Shakespeare Rómeójának leegyszerűsített változata. Hangvételében a svungos tercettekkel, kvartettekkel, az indulós beütéssel a tíz-tizenöt évvel későbbi, fiatalkori Verdi-operákat előlegezi meg. A librettista Felice Romani néhány szerep elhagyásával (Lőrinc barát, Dajka), karakteregyesítéssel (Tybalt-Paris) alig a negyedére csökkentette a szereplők számát. Így mindenkinek több és jelentősebb szólam jut, melyben megcsillanthatja hangjának minden szépségét, hajlékonyságát.

Az 1975-ös, londoni felvételen ez nagyjából meg is történik. Janet Baker gyönyörű és könnyed hangú Rómeó (Ascolta. Se Romeo t\'uccise un figlio), míg a friss felfedezett, Robert Lloyd igazán nívós Capellio. Gedda Tybaltja és Raimund Herincx Lorenzója is meggyőző. Azonban nehezen (őszintén? egyáltalán nem) tudtam megbarátkozni Beverly Sills méteres lebegő hangjával. Pedig nem lenne rossz maga a voce. Jól példázza az Oh, quante volte kezdetű ária, mely telis-tele kimondottan szép zenei megoldásokkal. Csak hát ezt a \"molto vibrato\" remegést nehéz megszokni. Különösen zavaró a hangképzés különbözősége a duettekben, s mivel a történetből kifolyólag a (magyar) címszereplők igen sokat vannak együtt, ez a probléma gyakorlatilag megkeseríti az első felvonás teljes második jelenetét.

Ezzel együtt zeneileg igencsak húzós előadással álunk szemben. Mind a zenekar (New Philharmonia Orchestra), mind a kórus (John Alldis Choir) kiváló teljesítményt nyújt. A hangszerszólók szépek, a tempók frissek. Ez utóbbiról Giuseppe Patané gondoskodik, a maga megszokottan precíz, mégis olaszosan könnyed módján.