A legesleg-...-izébb... (Az alvajáró / Bartoli, Flórez)

BELLINI: La sonnambula

Cecilia Bartoli, Juan Diego Flórez, Ildebrando D’Arcangelo, Gemma Bertagnolli, Liliana Nikiteanu, Peter Kálmán, Javier Camarena
Chorus of the Opernhaus Zürich
Orchestra La Scintilla
Alessandro De Marchi

Universal / Decca
478 1084

Feketelemez-gyűjteményem vitathatatlanul legszebb darabja a Decca 1962-es Az alvajáró-lemeze, a címszerepben az akkor már abszolút csúcson tündöklő Joan Sutherlanddel. A három korongot tartalmazó doboz borítófotóján maga a díva pózol, páratlanul csicsás királynői öltözetben, a kor és a művésznő – nyilván – finnyás ízlésének megfelelően. Mivel értékeltem a dekoratív borítót, az album évtizedekig terjedelmes lemezpolcom sorkezdő darabja volt, mígnem egy este az akkor óvodáskorú – privát szál: pont Amina névre hallgató – lánykám az énekesnőben a Hófehérke gonosz mostoháját vélte felismerni. A lemez tehát eggyel beljebb került, de a felvétel azóta is kedvencem, sőt a helyenként vitatható Sutherland-hagyaték egyik legértékesebb darabjának számítom.

Azért e hosszú és személyes bevezető, mert a Decca most újból piacra dobta Bellini e remekét, s ezúttal is páratlan kiállításban – már ami a lemezborítót illeti. A dupla CD mellé majd’ 160 oldalas könyvecskét kapunk, benne szövegkönyvvel, valamint a mű keletkezés- és előadás-történetét nívósan feldolgozó tanulmánnyal (mindez négy nyelven), plusz remekbeszabott fotókkal. Bravó, minden operarajongó ilyen körítésről álmodozik!

A borítón a címszereplőnő agyon-photoshopozott fotója mellett három mondat emeli ki a CD különlegességét:
„Az első lemez Cecilia Bartoli és Juan Diego Flórez együttműködésével!”
„Az első lemez mezzoszoprán Aminával!”
„Az első Alvajáró-lemez korabeli hangszereken!”
Csupa leg-leg-leg... A Tisztelt Olvasó már sejtheti, hogy nem ok nélkül kerülgetem a kását ilyen hosszú ideig: a fenti három súlyos kijelentésből az utolsó (korhű hangszerek) rendben van, a másik kettőt viszont nem biztos, hogy hirdetni kellene.

Sorjában: Cecilia Bartoliról tudjuk néhány éve, hogy a híres énekesnő, Maria Malibran kései reinkarnációjának érzi magát, s ennek megfelelően igyekszik Malibran összetett pályáját magáévá tenni. (Cinikus lelkem berzenkedik is, hiszen Malibran még a Fidelio címszerepét is elénekelte – úristen, mi vár még ránk?) E sorba tökéletesen beleillik Amina szólama, hiszen a 28 esztendősen (lovasbalesetben) elhunyt alténekesnő tényleg hatalmas sikerrel énekelte a szerepet az ősbemutató után néhány évvel, 1833-ban, Nápolyban. A nagy előd képességeit csak az elbeszélésekből ismerjük, így azt nem ítélném meg, de e lemezt hallgatva Bartoli reinkarnáció-elméletének elfogadása így is erősen kétséges.

Nem vitás, a legmagasabb (de elhagyható) csúcshangok és egy-két transzponált részlet kivételével Bartoli végigénekli a szerepet. No de hogyan? A voce nem homogén. Van egy meleg fényű, puha és kellemes alsóbb regiszter, s valahol az egyvonalas „c” körül ez megtörik, fölötte sápadt, fénytelen üveghangokat hallunk. Bartoli a barokk lemezeiről ismert speciális trillákkal formálja a dallamokat, de úgy, hogy még a tartott egyenes hangjai is folyamatos tremolóknak tűnnek. A magas tartomány nagy ívű koloratúráit összemossa, illetve leginkább ezzel a tremolózással (vagy trillázással?) tartja egyben őket. Virtuóz produkció abban az értelemben, hogy mezzo létére egyáltalán eljut a darab végéig, de fényévekre van attól, amit ebben szerepben Callastól, Sutherlandtől, Gruberovától és a többiektől virtuozitás címen kapunk. A szólórészekben a hang testetlenül és főleg céltalanul cikázgat, az együttesekben pedig ahelyett, hogy kifénylene, eltűnik. Bartoli a hősnő különös személyiségét sem tudja megidézni, alakítása így csupán öncélú és üres magamutogatás.

Elvino szólamát Juan Diego Flórez énekli. Ha lehet Bartoliénál ellentétesebb hangi formálást elképzelni, akkor az pont az övé. Erős, vitális és hegyes voce, diadalmas és fényes csúcshangokkal, pazar technikával. Ha kell, puhán simogat, ha kell, durva és agresszív. Minden frázisnak értelme van, Flórez tudja, mit akar kifejezni. A dallamívek vezetnek valahová, van kiterjedésük és értelmük.

Mindebből következik, hogy Elvino és Amina (gyakori) kettőseit az összeférhetetlenség jegyében rögzítették. Két össze nem illő hang, két össze nem illő technika, két össze nem illő mentalitás. Groteszk, ahogy szinte végig együtt hallgatjuk őket a darab folyamán, négy hosszabb duettben (és az együttesekben) is. Kár, mert ez a ritkán tapasztalt mértékű művészi összeférhetetlenség az egész előadásra rányomja bélyegét. Árulkodónak érzem a booklet (amúgy korrekt) információját: a 2007. júniusi-júliusi rögzítést követően még 2008 szeptemberében is zajlottak felvételi utómunkálatok. Vélhetően alaposan megdolgozott a fizetéséért a hangmérnök.

Rodolfo gróf szólamát gyönyörű hangon szólaltatja meg a fiatal Ildebrando D’Arcangelo, alakítása igazi bel canto gyöngyszem. A vetélytárs Lisát a vékonyka hangú Gemma Bertagnolli személyesíti meg, minden különösebb hatás nélkül, kiválasztásában inkább Bartoli igényeinek kiszolgálását érzem. A kisebb szereplők között, Alessio szerepében örömmel fedeztem fel hazánk színeiben Kálmán Pétert.

A korabeli hangszereken játszó Orchestra La Scintilla szép és tiszta hátteret biztosított a produkcióhoz, akárcsak a Zürichi Opera kulturált hangú énekkara. Az ellentmondásos szereposztás okozta gondokat ugyan nem tudta orvosolni, de az előadást biztos kézzel irányította Alessandro De Marchi.