A fiatalságé a jövő! (A rózsalovag / Karajan)

R. STRAUSS: Der Rosenkavalier

Elisabeth Schwarzkopf, Otto Edelmann, Christa Ludwig, Eberhard Wächter, Teresa Stich-Randall, Ljuba Welitsch, Paul Kuen, Kerstin Meyer, Nicolai Gedda, Franz Bierbach, Erich Majkut, Gerhard Unger, Harald Pröglhöf, Karl Friedrich, Anny Felbermayer
Philharmonia Chorus and Orchestra
Herbert von Karajan

EMI
0946 3 77357 2 5

Richard Strauss 45 éves elmúlt, amikor nekifogott A rózsalovagnak. Dante anno 35 évesként úgy érezte, hogy ideje valamiféle számvetést készítenie, más szerzők ennek idejét a negyevenedik életkor köré teszik. Magam - átélve már ezeket a stációkat - hajlok Strauss-szal együttgondolkodni e téren.

Ő mindenesetre számos zenekari darabja és operái, a Salome és az Elektra zajos világsikere után valami nagyon másra vágyott. A darab szövegkönyvét jóbarátja és harcostársa, Hugo von Hofmannsthal tálalta. Rémisztő és véres ókori királydrámák után egy laza komédia, persze csak olyan mértékben könnyed, amennyire az alkotóktól tellett. Strauss és Hofmannsthal ugyanis a XVIII. századi buffótémát nemcsak sűrű iróniával vegyes korrajzzal, hanem a műfajban ritka, mély filozófiával is rendesen átitatta.

A súlyos zenei szerkezeteket, a brutális és vad harmóniákat csipkefinomságú, leheletnyi, áttetsző zenei szövet váltotta föl. A zene mögül a csintalan komponista minduntalan kikacsint, hiszen úgy 45 tájt már nem az önálló zenei arculat megszerzése volt a cél, hanem egyfajta gesztus megtétele is az elődök felé. Nem lehet nem felismerni a szándékot, amikor az operakarmesterként is jelentős pályát befutó Strauss megidézi mestereit.

Mozartot mindenekelőtt a Figaro házasságával, hiszen a főhős Octavian nem is lehet más, mint Cherubino évszázaddal későbbi és jóval sikeresebb mása (hja, ez az új, rámenős nemzedék!). A levéljelenet a Figarón túl emlékünkbe juttatja Verdi alig másfél évtizeddel korábban született remekét, a Falstaffot is, éppúgy, mint Ochs báró verekedés utáni lehengerlő nagyjelenete a finom tokaji borocska társaságában, vagy a III. felvonás windsori parkba illő pantomimja. De a XIX. század másik nagy vígoperája, Wagner Mesterdalnokokja is felidéződik, gondoljunk csak a két tömegverekedésre. S vajon a Tábornagyné nem éppoly megadással és bölcsességgel néz szembe az Idő múlásával, s adja át partnerét a később jött Igazinak, mint azt Sachs teszi Évával? S amikor az ifjú Octavian a rózsával gyanútlanul lánykérőbe megy kivagyi Faninal puccos házába, nem ugyanúgy jár, mint Trisztán lovag, aki beleszeret a másnak szánt mennyasszonyba? A báró ordenáré kíséretének csürhe bevonulása a Fidelio rettegett Trauermarsát idézi, persze némi karakterizáló hangszereléssel nevetségessé téve Pizarro katonáinak félelmetességét. De Beethovenen túl itt-ott előkerül még Weber, ha máshol nem, hát a messze Rácországban vadászgató Tábornagy emlegetésekor. Vagy a keringőspecialista Strauss-família rendre előbukkanó 3/4-es dallamocskái, melyek a komponistákon túl a császárváros egykori és még épp meglévő pompáját, vagy annak soványka maradékait hivatottak felidézni. És még sorolhatnám tovább Strauss nemes és mesteri gesztusait, annál is inkább, mert e jelzések nem véletlen, hanem nagyon is szándékos elszólások.

De a két szerző nemcsak a korábbi komponisták felé nyitott, hanem a kor ambivalens társadalma felé is. Az a karakterizáló gúny, ami körülveszi a történetet, valamint a szereplőket, nemcsak a cselekmény idején uralkodó Mária Terézia, hanem a premier korának császára, Ferenc József felé is mutat.

Amúgy páratlan időzítéssel sikerült az egyik utolsó békeévben tető alá hozni az operát, mert az I. világháború alatt és után már nem ugyanilyen lett volna. A vesztes világháború után bizonyára nem érdekelte volna annyira bécsieket a bunkó Ochs, sem a felkapaszkodott, újgazdag Faninal mulattató kritikája. Persze fontos itt felemlíteni, hogy lám, egy alkotás sosem tudja függetleníteni magát az adott kortól.

Strauss tehát 45-46 évesen kiadta a jelszót: A fiatalságé a jövő! Ezzel az 1911. január 26-i premieren élete legnagyobb sikerét zsebelte be.

Alig húsz évvel később, 1932-ben Ulmban egy 23 éves ifjonc zeneigazgató mutatta be az operát: Herbert von Karajan. Ez a fiatalember azután a világ legnagyobb helyein dirigálta hosszú pályája során e kedvenc darabját. Újabb bő két évtizeddel később az EMI londoni stúdiójában egy szinte újonc csapattal állt elő a mű lemezfelvételéhez. Karajan második világháborút követő szinte páratlan karrierje ma már számos ponton megosztja a zenebarátokat, s jó néhány lemezfelvétele mostanra enyhén szólva meghaladottá vált. De vannak nagy kivételek, és az egyik épp ez az említett, 1956 decemberében létrejött EMI-produkció.

Amúgy A rózsalovag olyan mű, amelyről azt gondolhatnánk, hogy nem létezik tökéletes felvétele. Azaz nincs olyan előadás, mely minden pontján egyformán kimagasló formát mutatna. Számos ilyen opera van, elég hamarjában csak A varázsfuvolát vagy a Don Carlost említeni. Nos, meglepő módon A rózsalovagból két ilyen felvétel is van az 50-es évekből.

Az egyik tehát Karajané. S ha az ő nevét kimondtuk, akkor fontos említenünk Walter Leggéét is, aki az EMI producereként oroszlánrészt vállalt a cég operalemezeinek összekovácsolásában. Kettejük \"alkotása\" tehát e lemez, amit az EMI 50 év múltán most újra piacra dobott. Karajan és Legge ugyanazt a jelszót tűzték zászlajukra, mint Strauss és Hofmannsthal: A fiatalságé a jövő! Marschallin 41, Octavian 28, Ochs 39 esztendős volt ekkor, Sophie 29.

Közülük a legnagyobb élmény számomra Otto Edelmann sokoldalúan tahó bárója. Papírforma szerint egy basszus 40 alatt a Rózsalovag kottáját se vegye kezébe, nehogy az véletlenül kinyíljon. Edelmann bámulatosan érti Strauss speciális énekbeszédét, így erőlködés nélkül rágja át magát a félelmetes masszán. Tudni kell, hogy a komponista bő két és fél oktávnyi hangterjedelmet (a nagy C-től a g-ig!) vár el művészétől, ami a legnagyobbakat is fárasztó és fülsértő harsogásba kényszeríti. Pedig a helyzet kulcsa a neméneklés, helyesebben az alig éneklés. Az a zenei dünnyögés, motyorgás, heveny gesztikulálás, mórikálás és szómenés, amit Edelmann produkál, az az igazi jellemábrázoló erő. És ezt nyomni kell folyamatosan, amíg a színen van. (Sokat van.) A szerzők mindezt erősen alsó-burgenlandi (?) tájszólásban várják el, természetesen Edelmann ezt is pregnánsan hozza. Nagy alakítás.

Christa Ludwigról van egy fantasztikus élményem. Az Erkel Színház kopott színpadán adott Mahler-Brahms-dalestet a 80-as évek első felében. Bámulatosat. Kijött egy alig sminkelt, idősebb dáma, és egyik daltól a másikig folyamatosan átlényegült. Énekelt vidámat, keserűt, pajzánt, gyászosat, szerelmeset, de mindnek pontosan beleilleszkedett a hangulatába, már az első hangoktól kezdődően. Octavianként is ezzel fog meg. Az ifjú Rofrano gróf ugyanis alapvetően másképp viselkedik a Tábornagyné \"Quin-Quinjeként\", mint a becsületébe gázolt lovagként, másképp szerelmes ifjúként, mint határozott, méltósága teljes tudatában lévő grófként. S persze szerepének egy szakaszában \"Mariandl szobalányként\" kell megélnie a bunkó báró kézzelfogható próbálkozásait. Ludwignak mindehhez hatalmas eszköztára van. Tökéletesen játssza el ezt a rendkívül sokoldalú szerepet, lenyűgözően adja a butuska kislányt (ő is dialektussal), az olvadó szerelmest, a heves vérmérsékletű szeretőt, a harcos lovagot.

Jóval szűkebbre húzta Sophie szerepének határait Strauss. Teresa Stich-Randallnak \"mindössze\" szépnek kell lennie, gyönyörű, tiszta és egyenes vonalú dallamformálással kell rendelkeznie, s hibátlan pianókkal a kényes felső regiszterben. És ő mindennek meg is felel.

Ahogy Wagner a Mesterdalnokokban Sachs-szal mondatja ki a mű legfőbb mondandóját, úgy Strauss ezt a feladatot a Tábornagynéra bízta. Szép és okos asszony, aki tudatosan formálja környezetét, de végül el tudja fogadni a kialakult helyzetet. Amikor a darab végén a sznob Faninal karján távozva magára hagyja egykori kedvesét annak új szerelmével (Faninal lányával), beismeri, hogy ez a legokosabb, amit ebben a helyzetben tehet, tudomásul kell még neki is vennie az idő kegyetlen múlását. Octaviannal úgy teszi a legjobbat, hogy elengedi. Karajan ezt a rendkívüli szerepet Elisabeth Schwarzkopfra osztotta. (Persze ne csukjuk be a szemünket, a díva minden kiválósága mellett a már említett Legge felesége volt.) Schwarzkopf pedig igazán kitűnő Marschallin, a szólam és a straussi bonyolult melódiafűzés tökéletes és strapabíró ismerője.

Nem lehet panaszunk a kisebb szólamok gazdáira sem. Eberhard Wächter hibátlan a kicsit ütődött Faninal jelmezében, Ljuba Welitsch nagyszerű Marianne, míg Annina máskor alig feltűnő szerepében kitündököl Kerstin Meyer. S ne feledkezzünk meg a mindig zseniális Nicolai Gedda Olasz énekeséről sem! (Bár a szólam alig néhány perc, ez alatt igazán rettentő énekelnivalót halmozott föl számára a furmányos szerző.)

Karajan pedig a Philharmonia Zenekar élén valami csodát varázsol elénk szűk három és egynegyed órában.

Mint említettük, van még egy másik kitűnő lemezfelvétel A rózsalovagból. Aki figyelmesen olvasgatja lapunkat, hamarosan rábukkanhat!