A Decca operasorozatáról

A Universal menedzsmentje időről időre szemezget a csapatába tartozó Decca archívumából. És jól teszi, mert mára már pontosan érzékelhető, hogy a klasszikus operarepertoár elvesztette az igazi nagy énekes-egyéniségeit, így a friss operafelvétel készítése többé-kevésbé okafogyottá vált. Persze, nem ez az egyedüli indok a hangrögzítés válságára, de esetünkben a legkézenfekvőbb, miért nyúl vissza egy lemezcég a régiek felvételeihez.

A legutóbbi választék összesen húsz, 1965 és 1997 között készült felvételt tartalmaz, és talán még a korábbiaknál is beszédesebben illusztrálja az egykori nagy bölények kihalását. A karmesterek többsége azóta elhunyt vagy visszavonult, igazán aktív szakmai munkát egyedül Valerij Gergijev folytat, akivel két orosz operát hallgathatunk meg. Mindkettő a Mariinszkij Színház produkciója, a Hovanscsina a napi repertoár része, de Rimszkij-Korszakov operája, a hosszú nevű Legenda a láthatatlanná vált Kityezs városáról és Fevronyija szűzleányról igazi ínyenceknek való ritkaság.

S ha már a dirigenseknél kezdtünk, érdemes Lamberto Gardelli két felvételére összpontosítani, Nabuccója két nagyágyúval, Tito Gobbival és Elena Suliotissal erősen etalonszagú, míg a Fedora elsősorban Magda Olivero és Mario Del Monaco közreműködése miatt izgalmas.
Solti György két utolsó operafelvétele, a Don Giovanni és a Cosi fan tutte megint az aranykor utolsó pillanatait eleveníti föl 1996-ból.
A 75. születésnapját nemrégiben ünneplő Charles Dutoit két francia opera újrakiadásával szerepel sorozatunkban (Pelléas és Melisande, A trójaiak), míg a felesége, Joan Sutherland operafelvételei okán elhíresült veterán Richard Bonynge három remek fölvétellel dicsekedhet most. Például a Lammermoori Lucia a sűrű mezőny ellenére is bizonyosan dobogós helyezést mondhat magáénak az örökranglistán.

A húsz felvétel között mindössze egyetlen Wagner-opusz található, viszont a bayreuthi Walkür-produkciót rögzítő Karl Böhm 1966-ban Birgit Nilsson, Leonie Rysanek, Theo Adam és James King hatékony közreműködésével bevette a mindenkori lemezpiaci Walhallát. S nem ismerek jobb felvételt a Sir Colin Davis vezényelte Jancsi és Juliskáénál, a szereposztás itt is önmagáért beszél: Ann Murray, Edita Gruberova, Franz Grundheber, Gwyneth Jones, Christa Ludwig, Barbara Bonney. További ritkaságként említsük meg még a Lothar Zagrosek dirigálta Křenek-operát, a Húzd rá Jonny!-t is.

A Walkür és a Jancsi és Juliska példája is bizonyítja, hogy a 60-as, 70-es években egy minőségibb lemezgyár könnyedén összehozhatott egy „világválogatottat”, ami automatikusan meghozta a lemez (sok esetben) máig tartó nimbuszát. Minden posztra, minden szerepre volt egy sorozat nagy, ha úgy tetszik, jobbnál jobb énekes. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy bizonyos művészeket olykor akár értékükön túl is foglalkoztattak, mert nyilván a piaci igények (más szóval: a divat) olykor már akkor is felülírták a művészi döntéseket.

A húsz felvételből énekesként a legtöbbet (összesen hetet) Luciano Pavarotti jegyez, ami azt (is) jelzi, hogy az énekesről még mindig van lenyúzandó bőr. De míg az említett Lammermoori Lucia 71-ből vagy a 89-es Rigoletto teljesen jogos választás, addig az Aida vagy a Manon Lescaut csak némi meghasonlás után vállalható az isteni Lucianóval.

Van a húsz lemez közt egy halom remek alakítás, amiből csak találomra mazsoláznék: Nikolaj Gyaurov két pompás kabinetalakítással örvendeztet meg bennünket (Sparafucile, Raimondo), Samuel Ramey monumentális Oroverso, Sherill Milnes félelmetes Scarpia és Ashton. Mirella Freni két Puccini-címszerepben tündököl (Manon és Tosca), az Aidát Maria Chiaraért és Ghena Dimitrováért érdemes megvenni, s Sutherland Normája mellett Adalgisaként is kiragyog Montserrat Caballé, s Catherine Malfitano izgalmas Saloméja szintén nagy élményt jelent.

A húsz felvételből legalább tíz dobogón lehet. Az elkövetkezendő hetekben három felvétellel foglalkozunk részletesen.