Zoltan Roman: Mahler Magyarországon

ZOLTAN ROMAN: Mahler és Magyarország
360 oldal
3500 Ft
Geopen Könyvkiadó

*

Nagyot téved, aki azt hiszi, soha nem látott események zajlanak mostanában az Andrássy úti palotában. Az 1884 szeptemberében megnyílt Magyar Királyi Operaház 1887-ben már mind művészi, mind gazdasági helyzetét tekintve olyan mélypontra jutott, hogy kormánybiztost kellett kinevezni ügyeinek rendbetételére.

A már az építkezésre is felügyelő első intendáns, a lelkiismeretes Podmaniczky Frigyes báró tizenöt hónap után lemondott, utódja gróf Keglevich István lett. Ő már valódi főúri dilettáns volt, akinek működése alatt a bajok csak tovább növekedtek, így 1888 januárjában felmentették. Az Operaház közigazgatásilag a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott, a költségvetését pedig a parlament hagyta jóvá, ezért a problémák sokak szerint abban gyökereztek, hogy az az intendánsi rendszer, amely az udvari színházak esetében megfelelő volt, ebben a szervezeti felállásban nem tudott jól működni.

Beniczky Ferenc 1888 januárjában kezdte meg hivatali működését kormánybiztosként. A gazdasági ügyekhez értett: a pénzügyi helyzetet átlátta és rendezte, például a társulat és a kiszolgáló személyzet létszámát több mint 90 fővel csökkentette. Azt is belátta, Keglevichnek abban igaza volt, hogy Erkel Sándor, bár jó karmester, alkalmatlan vezetői posztra. De művészi kérdésekbe nem kívánt közvetlenül beleszólni, és ez végül Mahler - valamint a magyar és az egyetemes operajátszás - igen nagy szerencséjének bizonyult.

Ugyanis Beniczky Mihalovich Ödönhöz, a Zeneakadémia igazgatójához fordult, hogy ajánljon valakit, aki az Operaház művészeti igazgatója lehetne. Ő pedig Popper Dávidot kérdezte, akinél Guido Adler zenetudós korábban már puhatolódzott egy bizonyos Gustav Mahler ügyében. Adler barátjának mondhatta, sőt, támogatta az éppen Lipcsében szolgáló karmestert. Mahler akkor 28 éves volt, és már húsz éves kora óta szerezte tapasztalatait különböző színházaknál. Sikert ért el Weber A három Pinto című operájának befejezésével, de karmesterként is felhívta magára a figyelmet. Nem egyszerűen csak azzal, hogy jó előadásokat vezényelt, hanem azzal is, ahogyan vezetői, szervezői kvalitásaival a társulatokból kihozta a legtöbbet, amire képesek voltak.

Végül Beniczky is elfogadta Mahler személyét, aki 1888 októberének elején megkezdhette munkáját a Magyar Királyi Operaház művészeti igazgatójaként.

Román Zoltán könyve azonban nem csak az ezután következő két és fél évet tárgyalja. Foglalkozik a zeneszerző 1879-es zongoratanárkodásával a Nagytétény melletti Puszta-Battán, de azzal is, mi történt 1891. március 14. után, amikor végül felmondott. Elég csak annyit említeni: Beniczky, Apponyi Albert, Mihalovich segítették abban, hogy később kinevezzék a Bécsi Császári Opera igazgatójává.

Román Zoltán pályáját oboistaként kezdte, majd 1956-os menekültként került Kanadába, ahol zenetörténészi diplomáját szerezte. Amikor a hatvanas években Mahlerrel kezdett foglalkozni, a zeneszerző még korántsem örvendett olyan elismertségnek, mint manapság. Emellett a budapesti évek krónikájának kutatói abba a nehézségbe ütköznek, hogy a Mahlerre vonatkozó iratok egy része - éppen ötvenhatban - az Országos Levéltárban elégett, más része pedig a hetvenes években eltűnt az Operaházból.

A szerző 1986-ban fejezte be könyvét, amely angolul 1991-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Magyar nyelvű kiadását a Magyar Gustav Mahler Társaság kezdeményezte, a zeneszerző születésének 150. évfordulójára. Mint az előszóból megtudhatjuk, Román Zoltán azért járult hozzá, hogy munkája csaknem húsz év után ismét megjelenjen, mert csak kevés adatot kellett módosítania, és ezek alig befolyásolták a negyedszázada leírtakat.

Mint a fentiekből látható, a mű alapvetően egy zenetörténész kutatásainak eredményét foglalja össze, és nem kifejezetten a nagyközönségnek készült. A tudományos alapossággal megírt könyvet jól fordított, gondosan szerkesztett magyar változatban vehetjük a kezünkbe. A logikusan felépített szöveg könnyen olvasható, a nehézséget legfeljebb az okozza, hogy a német nyelvű levelek, újságcikkek és más dokumentumidézetek fordítását a könyv végén, a jegyzetek között kell megkeresnünk, ami állandó, kényelmetlen lapozgatással jár. Mivel a tudományosság igényeinek az angol nyelvű változat megfelel, a szélesebb közönség részére készült magyar kiadásban ezen lehetett volna változtatni.

Mire is vállalkozott tehát Mahler? A nagy vendégművész-járás miatt gyakran többnyelvűek voltak az előadások, de a tizenkilencedik század vége felé a nagyrészt németül beszélő Budapesten fontos volt (maga Beniczky is tervbe vette), hogy csak magyarul szólaljon meg szereplő a színpadon. Mahler ezzel egyetértett, amellett azért is véget kellett vetni a drága külföldi sztárok meghívásának, mert rájuk költötték a ház költségvetésének jó részét, miközben az előadások általános színvonala igencsak alacsony volt. Az új igazgató megfelelő állandó énekesek után nézett, képességeikhez méltón foglalkoztatta a társulat meglévő kiválóságait.

A sokszor szinte despotikusan viselkedő karmester odafigyelt az előadás minden mozzanatára, a rendezésre is. Nála például nem lézengett kórus céltalanul a színpadon, és a világosítás is megkapta a maga jelentőségét. 1889 januárjában A Rajna kincse és A valkűr bemutatója is ezeknek az elveknek a jegyében zajlott. A kritikák értékelték a színrevitel, a zenei megvalósítás magas minőségét, és azt, hogy a társulat tagjai énekeltek minden szerepet, még ha nem is érte el mindegyikük a legjobb nemzetközi színvonalat.

Ha Mahler magyarországi tevékenységéről van szó, mindig előkerül egy bizonyos anekdota:
A Pesten időző Brahmsot egy hosszú Angol parki séta után barátai (Herzfeld, Koessler) pihenésképpen becsábították az Operába. A zeneszerző, aki addig egyetlen Don Juan-előadást sem becsült sokra, felfigyelt az ifjú karmesterre, és - ahogy itt olvashatjuk - rendíthetetlen csodálója és támogatója lett Mahlernek.

Végül is nem Mahleren múlt, hogy a sikerek, elismerések dacára a tíz évre tervezett budapesti működésből kettő és fél sikeredett: az okok sokfélék. Mi hogyan történt? Ez derül ki a könyvből, amely fontos adalék a tizenkilencedik század végi kulturális élet megismeréséhez, és nélkülözhetetlen olvasmány a Mahler iránt csak kicsit is érdeklődőknek.