Zenetörténet oldalnézetből (Gérard Denizeau: A zenei műfajok képes enciklopédiája)

GÉRARD DENIZEAU:
A zenei műfajok képes enciklopédiája
Fordította: Aradi Péter és Reviczky Béla
274 oldal
5990 Ft
Rózsavölgyi és Társa Kiadó

(Szerkesztői) előszó helyett:

Az első meglepetést a cím okozza, hiszen zenei műfajok képes bemutatása kábé olyan merész vállalkozás, mint a Pantone színskálát kiadni hangoskönyvben. A második meglepetés rögtön az alcím (Újszerű zenetörténet), különös tekintettel arra, hogy a szerző már az előszóban leszögezi: a mazurka és a polonéz nem szerepel a könyvben, mert olyat úgyis csak Chopin írt. Ezek után viszont azon már meg sem lepődöm, hogy - találomra belelapozva a könyvbe - a Traviata cselekményénél azt olvasom: Alfred szakít kedvesével, apja kérésére... És miután tudjuk, nincs vak ló, csak bátor, s mivel nem tudom eldönteni, hogy le- vagy megboruljak ekkora nagyság láttán, gyorsan tovább is adom a szót... - SzJ

Mint a fenti előbeszédből is látható, szerkesztőségünk több tisztességben őszülő tagját is mélyen megérintette a Rózsavölgyi és Társa legújabb kiadványa, mely ékes francia beszédből fordíttatott a magyar nyelven értők okulására. Gérard Denizeau könyve arra tesz merész, ám elszánt kísérletet, hogy a zenei műfajok történeti alakulását vizsgálja, hovatovább ezeket képekkel is illusztrálja. Megnyugtatásul: a kötet természetesen nem céloz absztrakt műformák (mint pl. a szonáta vagy a szimfónia) képi megjelenítésére, bár a könyv fotóanyaga a zenei élet széles területéről merít: az egyiptomi falfestményektől a magukra maradt párizsi barikádok 1848-as fényképéig.

A képanyaggal van a kisebb baj, azok, ha egyébre nem is alkalmasak, legalább színesebbé, ízlésesebbé teszik a kiadványt. A probléma sokkal inkább az írásmű teoretikus alapkoncepcióját érinti. Az alcím: újszerű zenetörténet már önmagában hordoz egy nehezen értelmezhető együtthangzást a főcímmel. Vagyis egyfelől enciklopédiaként, másfelől zenetörténetként definiálja magát a szöveg, márpedig az ún. szekunder irodalom ezen két bevett műfaját igencsak problematikus eljárás közös nevezőre hozni. A műfaji struktúra alapvetően egy adott korhoz kötött, az enciklopédikus feldolgozás tehát szükségszerűen egy szinkrón állapotot rögzít. Ezzel együtt már nehezen érvényesíthető bármifajta történetiség-koncepció (diakrónia), mely időben zajló folyamatként, kronologikus változások folyamataként "beszéli el" a tárgyát. Ha a szerkesztőm a zenei műfaj - képi megjelenítés általa érzékelt ellentmondását akként világította meg, hogy ez olyan, mintha Pantone színskálát adnánk ki hangoskönyvben, akkor a diakrónia - szinkrónia ilyesfajta egymásba mosását én ekként magyaráznám meg: ez olyan, mintha a mondataimban kizárólag igék, vagy állítmányok szerepelnének. Ilyen módon Denizeau könyve olybá tűnik, mintha egy zenetörténeti kézikönyvből egyszerűen kiollózta volna magának a műfajokra vonatkozó apró betűs kitételeket, magyarázatokat. Mintha Denizeau mondatai csupa igékből állnának: azt mindig tudjuk, hogy mit csinál, de azt nem hogy ki, és hogy kivel, mivel.

A szerző nyilvánvalóan érzékeli ezt az ellentmondást, de talán túlzottan is sikerültnek találja a szövegét ahhoz, hogy visszavonja, vagy egyáltalán belássa, hogy koncepciójának lényege: fából vaskarika. Könyvében így leginkább arra törekszik, minél hitelesebben és közérthetőbben közvetítse az olvasónak, miként, vagyis milyen kémiai eljárások segítségével farag ő egy darab fából kört formázó vastárgyat. Megközelítési módját, mint láttuk, maga "újszerűnek", az előszó végén pedig "eredetinek" nevezi, ezzel is mintegy bevallva a szöveg súlyos fogyatékát, mely a feloldhatatlan ellentmondásokig vezeti a narrációt. Amit ő eredetinek érzékel saját művében, az mások számára, meglehet, csak olcsó ügyeskedés, mely lépten-nyomon önmagát leplezi le. Igen, Denizeau kísérlete az önellentmondások könyve: képtelenségek képes enciklopédiája.

A szerző így alig tehet egyebet, mint fejezetről fejezetre ádáz küzdelmet vív kivihetetlen elgondolásának gyötrő kontradikcióival, ugyanakkor elmulasztja tisztázni az alapvető különbségeket a régi korok egymástól és a maitól is igen eltérő műfaj-szemléletére. Az antik világ és az európai középkor számára egy zenemű műfaji keretei korántsem ugyanazt a jelentést hordozták, mint a XIX. században, vagy napjainkban. Míg manapság egy zenemű műfaji megjelölése legfeljebb a befogadását orientálja, azaz a műre mint valamire való ráismerést célozva a valamiként értést generálja, az elhangzottakkal megerősítve vagy cáfolva az előzetes megértés keretét, addig a régi korok embere egy meghatározott (ünnepi) momentumra való használat szerint sorolta jól behatárolható műfajokba a különböző rendű és rangú zeneműveket. A kettő között persze számos eltérő nézet is szerephez jutott: a felvilágosodás embere a világhoz való "mindentudó" hozzáállását demonstrálta vele, a romantikáé már inkább a korábbi, általa elavultnak ítélt értékek meghaladását igyekezett közvetíteni azáltal, hogy új tartalmakkal töltötte meg a megörökölt műfajokat, valamint azzal, hogy maga is újakat alkotott. Megint csak azt kell mondanom: Denizeau érzékeli ezeket az elmozdulásokat, de nem kívánja alaposabban elmagyarázni az olvasónak, ez felborítaná a tanulmány amúgy is ingatag architektúráját.

Példáin lehetne vitatkozni. Sőt, talán csak vitatkozni lehet rajtuk. De ez nem akkora baj, inkább csak kétségeket ébreszt bennünk.
Kétséges például, hogy nem kellene-e határozottabban differenciálni a pusztán a hangszeregyüttes szabta műfaji keretek (pl. vonósnégyes), vagy mondjuk az egyházi celebrálás céljából, a szertartás jellegére, alkalmára utaló műfajok (pl. rekviem) között? Kétséges, vajon a romantikus és későromantikus opera műfajába sorolható-e Alban Berg Wozzeckje és Luluja. (A kérdés nem okvetlenül eldöntendő, bár engem elgondolkodtatott.) Kétséges, vajon sorolható-e egyszerűen a szimfónia címszó alá egy (mai értelemben vett kamarazenekarra írott) mintegy tízpercnyi terjedelmű Haydn-szimfónia, illetve Mahler majd' másfél órás, előadók százait foglalkoztató VIII. szimfóniája, avagy csakugyan ebben a fejezetben említendő-e a nyíltan programzenei Alpesi szimfónia? (Hogy a zongorára - Alkan - vagy orgonára - Widor - született szimfóniák problematikáját ne is említsem.) S ha J. S. Bach Lobet Gott in seinem Reichen kezdetű kantátáját (BWV 11) Denizeau az oratóriumok közé utalja - okkal -, akkor a Húsvéti oratóriumot miért illeszti a kantáták közé? S a Gurre-Lieder csakugyan jó helyen van a daloknál?

Az ehhez hasonló, bennem felmerülő kétségek tucatszám sorolhatók, ahogy a könyvben hemzsegő tárgyi tévedések is legalább ilyen mennyiségben citálhatók lennének. (Pl.: Olivier Messiaen Kvartett az idők végezetére című munkája aligha vonósnégyes...) S ha már a Passió címszónál Krysztof Penderecki művét említi a felsorolásban, Arvo Pärt vagy Szofija Gubajdulina passióit miért nem hozza szóba? És, hogyha a polonéz vagy a mazurka nem kap külön szócikket, mivel ilyet csak Chopin írt, akkor vajon a keringő miért jut ugyanerre a sorsra, hiszen Chopin mellett és után, Liszttől Ravelig még számos szerző alkotott ebben a táncformában? (A szeriális dodekafóniáról írt fejezet viszont annyira világos és közérthető, hogy ha lehetne, azonnal kicserélném a 12. osztályos ének-zene tankönyv vonatkozó anyagát Denizeau mondataira.)

Mindazonáltal az egész könyv kicsit olyan hatást kelt, akár egy profilból készült arcképvázlat: látjuk az orr és száj egyik felét, és egy szemet, a többit pedig hozzáképzeljük - de látjuk az arc vonalát is, amit szemből nem. Ám a vonalak elnagyoltak, helyenként elmosódottak, s ha sokáig nézzük, talán rá sem ismerünk már, s nem is tudjuk megmondani, kié ez az arc. Ez volna a zenetörténet? Ilyen lenne egy enciklopédia? Aligha.