Zenetörténelem (Szőke Cecília: Philharmonia Hungarica 1957-2001)

SZŐKE CECÍLIA:
Philharmonia Hungarica 1957-2001
CD-melléklettel
3900 Ft
Klasszikus és Jazz kiadó
2006

A történések, ha nagyon felgyülemlenek, és kilépnek hétköznapi folyásuk medréből, történelmi helyzetet eredményezhetnek. 1956 őszének zűrzavaros napjaiban a magyarországi helyzet odáig fokozódott, hogy kihasználva a történelmi lehetőséget, a rést, amit a forradalom ütött a kommunizmus egyik erősnek hitt bástyájának falán, sok zenész is elhagyta az országot, vállalva a nem is veszélytelen átkelést a határon.

Az új és bizonytalan helyzetben, amivel először Bécsben szembesültek, megváltást jelentett az emigráns zenekar, a Philharmonia Hungarica létrejötte, amely 1957-től 2001-ig működött. A legtöbb zenész talán csak néhány hónapig, de néhányan mind a negyvennégy éven keresztül tagok voltak. És bizonyára nekik is megérte. Mert jó néhány nagy sikert értek el a magyar menekült filharmonikusok, és ha sok nehézség közepette sikerült is csak fenntartaniuk magukat, az a néhány tucat zenész, aki az átlagosnál több tehetséggel, munkával részese volt a történetnek, a történelmi helyzet adta lehetőséggel élve talán egy darab zenetörténetet is írt.

Szőke Cecília arra vállalkozott, hogy a nem mindennapi történetet az utolsó előtti pillanatban könyvben örökítse meg.

Kuster András:
\"1953-ban bekerültem a bencés rend ellen zajló politikai perbe, és tíz év kényszermunkára ítéltek. A csolnoki bányában dolgoztam egészen a forradalom kitöréséig. A sors iróniája, hogy néhány évvel később épp egy bányászvárosba kerültem a Philharmonia Hungaricával.\"

- Egy barátnőm megismertetett Köves Ivánnal, a zenekar egyik alapító tagjával, aki hazatelepült, és már több mint tíz éve itt él Budapesten. Iván sokat mesélt az életéről, és így természetesen sokat és alaposan a Philharmonia Hungarica alapításáról, mert azért én is leginkább ez után érdeklődtem. Nagyon érdekelt ez a kalandos, romantikus történet. Ahogy annak idején a leendő tagok ezer veszély közepette átkeltek a határon, azután ahogy Bécsben a Mariahilfer Strassén, vagy az Opera környékén véletlenül összefutottak, mert a menekültek jellemzően ezeken a helyeken fordultak meg. Igazából nem érezték még biztonságban magukat, túl közel volt a Szovjet birodalom, tovább akartak menni Amerikába, Angliába. Az tartotta őket vissza, hogy közben szervezni kezdték a zenekart, és a rádió folyamatosan közölte a felhívást, hogy jelentkezzenek a magyar zenészek egy megadott címen.

Köves Iván:
\"Felvételi meghallgatásra is sor került. Úgy emlékszem, hogy a bécsi rádió egyik nagy termében volt a próbajáték, ahol legalább 120-130 zenész gyülekezett. Elég sokuknak nem volt hangszere, és nagyon sokan voltak, akik már hónapok óta nem muzsikáltak. De ez a 120 szinte mind ismerős volt, hiszen a budapesti Operaház, a Magyar Rádió, az Állami Hangversenyzenekar vagy a MÁV Szimfonikusok tagjai voltak.\"

- A másik fontos impulzus Köves Iván történtein kívül az volt, hogy amikor néhány évvel ezelőtt Ausztriában egy újságíró-iskolát végeztem, ott az egyik feladat az volt, hogy dogozzam fel a zenekar történetét. Eleinte én sem tartottam izgalmasnak a dolgot, mivel nem voltam tisztában azzal, mi is volt a Philharmonia Hungarica valójában. Akkor még csak egy kis, öt perces montázs lett a feladat eredménye, de az Iván történeteit is hallgatva, végül elkezdett motoszkálni bennem a gondolat; hogy lehet, hogy ezzel még nem foglalkozott komolyan senki, hiszen történelem, regényes, izgalmas sorsok, zenetörténet fonódik itt össze.

Elisabeth Rozsnyai-Varo:
\"Amikor a forradalom kitört, Rozsnyai Zoltán Cziffra Györggyel Grieg a-moll zongoraversenyét vette éppen föl valahol Zuglóban, egy stúdióban. Délután már mindenki az utcán volt a tüntetésen, a tömegközlekedés nem működött. Ekkor kezdték a Sztálin szobrot szétszedni és lerángatni, amiben persze Zoli és Gyuri egymás kezét fogva közreműködtek.\"

- Igen, például a rádió, ha adott is velük egy-egy Haydn-szimfóniát, csak annyit mondtak, Doráti Antal vezényelt. De visszatérve a könyv történetéhez, akkor látszódott, hogy ebből egy komoly mű kerekedhet, amikor Kuster Andrással megismerkedtem. Ő az évtizedek során teljesen egyedül, magánszorgalomból hatalmas munkát végzett a zenekar körüli dokumentumok archiválásával. Persze az első gondolat az volt, hogy ő írja meg a könyvet, de azután tisztázódtak a szerepek. Én megkeresem az embereket, akiket ő segít elérni, megcsinálom az interjúkat, ő pedig biztosítja a hitelességhez szükséges felbecsülhetetlen értékű háttéranyagot. Akkor már látszódott, hogy ez sokkal érdekesebb lesz, mint egy egyszerű zenekartörténet. Engem például a Doráti-levelezés fogott meg a legjobban. Ő Amerikából leveleken keresztül irányította az eléggé tanácstalan társaságot. Elég szigorúan bánt velük, például azt írta, ha jön egy felkérés, tessék azonnal válaszolni rá, nem pedig jó magyar szokás szerint halogatni a dolgot.

Csobádi Péter:
\"Egyszer csak megjelent az agyamban - mint a szentlélek egy kis sugallata - a Psalmus Hungaricus, Kodály egyik legfontosabb, leggyönyörűbb műve. Azt mondtam, én tudom a zenekar nevét: Philharmonia Hungarica. Mindenki felkiáltott: ez az!\"

- Újabb nagy lendületet kapott a munka, amikor Zipernovszky Kornél, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatóhelyettese, régi rádiós is beszállt. Őt különösen érdekelte a történet, hiszen az alapító karmester, Rozsnyai Zoltán első feleségének rokona, így az interjút is ő készítette vele. De Bécsben és a Történelmi Levéltárban is ő kutatta fel a dokumentumokat. Így lett teljes a gárda. Ott volt Gádor Ágnes, az Akadémia könyvtárának igazgatója, és Szirányi Gábor, a helyettese, ők voltak a szerkesztők, akik alaposan utánanéztek mindennek. A legérdekesebb dokumentumok a besúgók jelentései, itt is a történelem lépteinek nyomát lehet felfedezni. A Galambos fedőnevű feljelentő bizonyos konfliktusokat látva egyenesen azt javasolja, hogy ezeket használják fel a zenekar felbomlasztására.

Részlet Galambos jelentéséből:
\"A zenekaron belül a főkarmester kérdésében van éles ellentét és a jelenlegi karmesterrel Rozsnyaival szemben Bánátéknak más kifogásaik vannak és azt szeretnék, ha a karmesteri munkát egy másik fiatal karmesterre, Mellesre bíznák.\"

- Huszonkilenc interjú került a kötetbe, de nem csak a zenekari tagok, hanem olyanok is megszólalnak, akik csak szemtanúk, vagy az események külső irányítói voltak. A zenekari tagok közül András Tibor, Balog István, Engl István, Elség Mihály, Kovács György, Kuster András, Lőrincz Edit, Mähr Iván, Schwartz József, Thirring Zoltán voltak azok, akik vagy végig, vagy öt-tíz-húsz évig dolgoztak a zenekarban. Nagy volt a fluktuáció, mert mindvégig bizonytalan volt a zenekar helyzete, nagyon függött attól, ki az intendáns, hogy milyen koncertkörutakat, lemezlehetőségeket tud szervezni. Biztosnak csak a kölni operazenekart helyettesítő alkalmakat, és a WDR-ben a rádiófelvételeket vehették. Ha valaki jobb állást látott máshol, hamar továbbállt. Elség Mihály például elég nehezen állt kötélnek, a végső történések bántották őt, a munkanélküli hivatal előtt kellett sorban állnia, hogy megkapja a nyugdíját, ahol elég durván bántak velük. De azután belemelegedett, és vele kezdődik a film. Ő mondja ki, hogy nekik fájt az, hogy eltitkolták a létezésüket. Inkább az volt a jellemző, hogy nyitottak voltak.

Marler Zeitung, 1999. június 29.:
\"A Philharmonia Hungarica állami zenekar története 2000 végén bizonyosan véget ér. A fenntartó egyesület vezetősége tegnap Bonnban minden illúzióját elvesztette. Igaz a szövetségi kormány kulturális ügyekkel megbízott képviselőjének az a kijelentése, amely szerint kizárt a Philharmonia Hungarica 2000 utáni állami támogatása.\"

- Egy másik filmen dolgoztam Somogyvári Rudolffal, a rendezővel. Valahogy szóba került, hogy a Philharmonia Hungarica-könyvön dolgozom. Alaposan kikérdezett, és mondta, hogy éppen most lehet pályázni ötvenhatos filmekkel a Történelmi Filmalapítványnál. Nyertünk a pályázaton, és ez a pénz az induláshoz elég is volt. A filminterjúkhoz többnyire ugyanazokat a zenészeket kerestem meg, akiket a könyvhöz is megszólaltattam, de például a Milan Turkovic beszélgetés a filmből került a könyvbe. Egyébként volt haszna, hogy előtte már beszélgettem az emberekkel, mert már ismertek, és így a stáb előtt is jóval könnyebben megnyíltak.

- Gyakorlatilag mintha megegyeztek volna, hogy ők ezzel nem foglalkoznak. Átmentek a határon, és ezzel egy fejezet lezárult. Játszott közöttük a Rádiózenekar volt párttitkára is, de azzal sem törődtek, ki lehet esetleg besúgó közöttük.

Virágh István:
\"Nekünk a berlini fal a Kongresszusi központban omlott le, amikor a Himnuszt játszottuk. Ezt érezhette a közönség is, maga Menuhin is, mert olyan inspirációval dirigálta, mint egyébként soha. A magyar himnusz a legszebb zenében és szövegben is, de soha olyan igaznak nem éreztük a szavakat balsorsról és a víg esztendőről, mint azon az estén.\"