Tudós kútfők, krónikások (Retkes Attila: Géniuszok és mesteremberek)

RETKES ATTILA: Géniuszok és mesteremberek
176 oldal
2900 Ft
Gramofon Könyvek

*

Ahogy a zenetörténet-írás változik, úgy változik zenetörténetünk is. Változik, mert míg egyes szerzőkről, művekről, korszakokról, műfajokról egyre többet vagy mást tudunk meg, addig másokról azt is elfelejtjük, amit korábban megtanultunk. Mert, például, míg egykor körülrajongott komponisták elé ma az elhallgatás falát emeljük, addig mások szinte az ismeretlenség ködéből kerülnek az érdeklődés homlokterébe. Ha új szelek fújnak.

Változik a zenetörténethez való kritikai viszonyunk is. Szabolcsi Bence zenetörténeti eszmefuttatásait egykor a paplan alatt, zseblámpával olvastuk, Eősze László operatörténete (Az opera útja) egy Dickens-regény fordulataival próbált hatni ránk, Tóth Aladár zenekritikái úgy állítottak elénk egy-egy jól sikerült hangversenyt, mintha az az ősi európai kultúrszellem valamiféle múlhatatlan manifesztuma volna. A magyar - és jórészt a külföldi - zenetörténet-írás persze évtizedekkel maga mögött hagyta ezeket a kissé bőbeszédű, szélesen hömpölygő, sokszor patetikus, bölcselkedően tudós írásokat. Oda a Szabolcsi- vagy Szerb Antal-féle atyai mesélőkedv, oda a nagyregényeket idéző, mindenki által megérthető narratíva. Oda a képregények szimpla romantikája.

Igen, a nagy elbeszélések kora lejárt. S a 21. századba lépve azt kell tapasztalnunk, a kicsiké is. A zenetörténet-írásból kiveszett az egykor oly becses szépirodalmi igény, kikopott a pozitivista-szellemtörténeti gondolkodás minden nosztalgiája, elmaradnak a tudós kútfők. Oda a nagy egésznek minden illúziója.
Hogy ez baj-e vagy sem, azt döntse el az Olvasó.
A zenetörténetet is, mint oly sok más tudományt, ma jobbára csak apró szeletekben kapjuk, kicsiny részsikerek gyanánt, melyek sosem állnak össze semmiféle komplex egésszé, s az összefüggések is olyan halványak már, hogy szabad szemmel nem is láthatók. Marad nekünk jobb híján az önös vágyaira rezonáló szubjektív elme öntörvényűsége, a "magánvélemények" kibogozhatatlan, ellenőrizhetetlen erdeje, a hangtalan sóhajaiba burkolózó szobatudós beletörődése. És persze a kíméletlen objektivizmus a másik oldalon, vagy a posztmodern "idiómák" kéretlen, zavaros szócséplése, ami elijeszt mindenkit a zenetörténettől, aki épp nem vizsgára magol.

Erről Retkes Attila a legcsekélyebb mértékben sem tehet. Ő már beleszületett, belenőtt, beletanult a múlt század utolsó negyedét jellemző, premodern és modern tendenciák között megrekedt magyar zenetörténet-írásba, mely jobb híján régi - épp fent citált - nagyjainak emlékezete és a kortárs nemzetközi trendek között keresi a helyét; egyre kevesebb sikerrel.
A most publikált, zenetörténeti írásokat tartalmazó kötet, ha úgy tetszik, több évtized munkája, a 80-as, 90-es és 2000-es évek egyaránt rajta hagyták nyomaikat. Tárgyilagos, célratörő, mondhatni egykedvűen döcögő tanulmányok ezek, melyeknek legfőbb erénye, hogy csakugyan képesek közel vezetni az olvasót választott tárgyukhoz: a századforduló és az I. világháború lezárása közötti fővárosi zenekari kultúrához, a korai magyar nyelvű zongoraiskolák világához, a zongoranégyes műfajának genealógiájához, E. T. A. Hoffmann esztétikai ideológiájához és így tovább.
A cím (Géniuszok és mesteremberek) is kényszeredettnek hat, hiszen tematikusan össze nem rendezett, széttartó, szerfelett különböző történeti korszakokat, műformákat, kultúrtörténeti jelenségeket egyaránt vizsgálnak a dolgozatok.

A kötet legterjedelmesebb írása, mely a századelő budapesti szimfonikus zenekari életét mutatja be (egyébiránt Retkes diplomamunkájának átdolgozott anyaga), a legalaposabban kidolgozott és leghasznosabbnak mutatkozó tanulmány a kötetben, az utolsó, a Hoffmann esztétikáját kommentáló szöveg pedig a legjobb, legelmélyültebb olvasmányként kínálja magát.

Ami a szerző személyén és annak vitathatatlan szakmai felkészültségén túl összefogja ezeket az írásokat, az Retkes száraz tanulmányírói stílusa, melyen tökéletesen lemérhető a fent vázolt, hajdani narratív igények teljes elhagyása és a szenvtelen objektivizmus folytonos érvényesítése. A szakírói nyelvhasználat így annyira egységes és kompakt marad, a szókészlet annyira körülhatárolt és szabatos, hogy végig ugyanazzal az erővel képes távol tartani a szövegét minden személyes szerzői hangtól.
Retkes tisztes távolból figyeli a tárgyát, bemutat, elemez, mindazonáltal ritkán és körültekintően értékel vagy bírál, a tanult módon lezár. Minden mondata végére pontot tesz, kijelentő módban beszél, ő nem a nagy kérdések, vagy a felkiáltó frázisok embere, hanem az ellenőrzött adatok sorba rendezésének szürke hivatalnoka. Írásainak erejét nem az író személyének, műveltségének tekintélye vagy stílusának ellenállhatatlan charme-ja biztosítja, hanem a tárgy iránti kutatói elkötelezettség, mely rendre megbújik a hitelességbe tíz körömmel kapaszkodó krónikás kibillenthetetlen tárgyilagosságának sánca mögött.