Tallián Tibor és Kertész Iván operakönyvei

Szinte egy időben két operakritikus is megjelentette korábbi írásainak gyűjteményét. Csak míg Tallián Tibor esszéi az 1995 és 2004 közötti időszakot mutatják be, addig Kertész Iván sokkal rövidebb cikkeinek sora 1963-tól egészen napjainkig ível. Közös pont, hogy mindketten kerek évfordulót (60, illetve 75) ültek a közelmúltban, így életművük egyfajta összegzéseként is felfoghatjuk a megjelent köteteket. Ráadásul remekül kiegészítik egymást.

TALLIÁN TIBOR:
Operaország
Kísérletek a magyar operajátszásról 1995-2004
448 oldal
2900 Ft
Jelenkor Kiadó

Előrebocsátom, hogy kevés szellemesebb önéletrajzzal találkoztam, mint Tallián Tibor operakritikáinak gyűjteménye. Pedig rendszeres Muzsika-fogyasztóként hónapról hónapra találkozom írásaival, ez mindeddig nem tűnt szemembe. Az önéletrajz.

A bő négyszáz oldalas kötet Tallián korábbi írásaiból kereken ötvenet mutat be. Tallián nem egyszerű zsurnaliszta. Feladatának nem az operarajongók napi tájékoztatását tartja, sokkal inkább az ismeretterjesztés új oldalait szeretné felvillantani. A magasztos zenetudománnyal alátámasztva. Az ötven kritika mintegy fele kizárólag magyar művel foglalkozik, a többi a klasszikus repertoár része. Ennyi magyar mű bemutatója lett volna szűk tíz esztendő alatt? - csodálkozunk el. Ennyi bizony. Tallián szorgalmasan és féltőn ott ült a pesti premiereken, esetleg vidéki repertoár-előadásokon.

Erkel ritkaságai Gyulán, Lajtha A kék kalapja Kolozsváron, Poldini Debrecenben, az egykori nagy triász: Dohnányi, Kodály és Bartók, a kortárs magyarországi bemutatók szép sora Pesten (Ligeti, Vajda, Eötvös, Bozay, Fekete), s a már klasszikussá nemesedett idősebbek (Szokolay, Petrovics, Ránki). Önmagában egy-egy cikk még nem mond tán semmit, de együtt már komoly mondanivalóvá állnak össze. Tallián szavak nélkül mondja ki, mondatja ki velünk: komoly (komoly)zenei nemzet vagyunk, mert ennyi mindent fel tudunk mutatni.

Pedig Tallián nyelvezete sem könnyű. Hosszú és szövevényes gondolatmenetek, az olvasó tízpercekig kavarog bennük, míg kimászik. Mindig a helyzetekkel foglalkozik, sosem a ténnyel. Az kevésbé izgatja. Viszont akár tetszik, akár nem, amit ír, az mindig perfekt. Jó persze egy idegen szavak szótárát odakészíteni a közelbe. Az énekesek és az adott este teljesítménye nemigen érdekli, ha leírja, sem biztos, hogy sokra megyünk vele. (Ismert tenoristánk: \"akkor most megdicsért vagy megszidott?\".)

S hogy jön ide az önéletrajz? Pár éve Révfülöpön nyaralva az egyik fülledt nyári este, sötétedés táján megjelent a lassan elnéptelenedő helyi strandon. Gyors, ruganyos léptekkel letette a stég melletti padra a törülközőjét, és éppily gyors mozdulattal elmerült a vízben, lendületes csapásokkal pillanatok alatt kikerülve a kíváncsi pillantások sugarából. Akkor ott azt gondoltam, hogy ez az ember bizonyára egy rejtőzködő lélek. Pedig dehogy.

Itt a könyvében minden benne van róla, ha a megfelelő helyen olvassuk. Iskoláiról, tanulásáról Fekete Gyula operájának kapcsán ír, családjának 50-es évekbeli szorongásait Ránki György remeke hívta elő, ifjúkori eszmélésének felidézéséhez Lendvay Kamilló darabja ad alapot, a rendszerváltásról Balassa Sándor művének elemzésében véleményez, és így tovább...

Szellemes és tanító olvasmány, rejtjelekkel és rejtélyekkel, de tabuk nélkül, őszintén. És még az operairodalomban is fülig merülhetünk.

KERTÉSZ IVÁN:
216 este az Operában
472 oldal
3500 Ft
Sziget Könyvkiadó

Kertész Iván pont az ellentéte Talliánnak. Rövid, tömör, és a tényekre szorítkozik. A merítési lehetősége is sokkal nagyobb, az Előszóban el is mondja: mintegy hatodik évtizede foglalkozik a budapesti operaelőadásokkal. Ja igen - mondhatjuk -, könnyű annak, aki Pertile Otellóján nőtt fel!

Kertészt kevésbé izgatja a Szerző, sokkal inkább az Előadó, ezért inkább vele foglalkozik. Az Énekes, a Karmester fontos. A Rendező nem, vagy alig. Hát igen, Kertész a korai Nádasdy-korszakban szocializálódott.

Szóval, akit az érdekel, hogy ki, mikor és mit énekelt (no és, hogy milyen volt), akkor olvassa Kertész Iván szakszerű, de könnyű nyelvezetű írásait! És mire a kétszáztizenhat kritika végére ér, a sok-sok hasonló megfogalmazásban írt cikk egységes egésszé áll össze. S még a hiba lehetősége is megadatott, hiszen majd legközelebb javítható. Így még a nyilvánvaló baki sem okoz zavart. (pl. 1969: \"Marton Éva igazi lírai szoprán.\" 1990: \"Szép csengésű és hatalmas erejű drámai szoprán ez...\") Hiszen mindenkinek (még az Előadónak is) lehet rossz napja. Persze a Kritikusnak is.

Kertész tehát egyfajta krónikás. Rendszeresen eljár az Operába, és leírja benyomásait. Ott volt Windgassen, Scotto, Varnay, del Monaco, Bumbry, Gedda, Christoff, Bergonzi, Cappuccilli és a többiek diadalmas budapesti fellépésein.
Élményeiben most már mi is részesülhetünk, ha megvesszük a \"krónikát\".