Spirituális zenei gén-transzplantáció (Dr. Szilágyi András: Liszt Ferenc személyisége)

DR. SZILÁGYI ANDRÁS: Liszt Ferenc személyisége
340 oldal
3400 Ft
Garbo Kiadó

*

Liszt Ferenc a boncasztalon - írhatnánk némi éllel, vagy akár gúnnyal, ha tetszik, hiszen egy nagy és jelentős művész meglehetően összetett személyiségének elemző vizsgálata folyik e könyv lapjain. Dr. Szilágyi András ideg- és elmegyógyász, orvosi pszichológus vezeti a szemünk elé a zeneszerző minden lehetséges és feltárható emberi oldalát; a komponista, a zongoraművész, a szakíró és a zenepedagógus valamennyi arcát analitikus vizsgálat tárgyává téve azzal a jól felfogott és vallott céllal, hogy sokat vitatott személyiségéről minden eddiginél komplexebb képed nyújtson, cáfolván a Lisztről alkotott rossz sztereotípiákat, így a nőfaló-imázst vagy a hisztérikus-neurotikus művész romantikus zsánerét.

Nos, ez a cél teljesült. A szemünk láttára hullik darabjaira a liszti testi és lelkialkat, hogy azután építőelemekként újra összeilleszthessük fejezetről fejezetre. Górcső alá vesszük a mester emberi kapcsolatait, kollegiális, baráti, családi, szerelmi stb. szociális viszonyrendszerét, látjuk őt egy szerteágazó társadalmi struktúra részeként, a tizenkilencedik századi kora és késő romantika ellentmondásos esztétikai ideológiájának sajátos miliőjében. Látjuk Lisztet valamennyi szerepében: a rikító-harsány virtuózéban, a foszlott művész-pozőr gúnyájában, a hazájáért felelős honpolgár zsinóros öltözetében és látjuk reverendában, a csillapíthatatlan vallásos áhítat jelmezében.
És végül összeáll a kirakós: a modern pszichológia személyiségtesztjei segítségével boncoljuk fel az élő organizmust alkotó és működtető szerveket, hogy azután, megismerve azok minden betegségét, funkcióját és diszfunkcióját, visszavarrjuk a tetembe.

A pszichoanalízis lefolytatását persze nehezíteni látszik a tény, hogy a vizsgálat tárgya mintegy százhuszonöt éve halott, így a személyes jelenlét helyett jobb híján a többé vagy kevésbé megbízható forrásokra támaszkodhat csupán az utókor. Liszt mintegy tízezer levele, emellett természetesen a hozzá írottak, továbbá a kortanúk beszámolói és más történeti források mentén alakul, fejlődik, változik a zeneszerző személyiségének képe oldalról oldalra - egy több-évtizedes, szisztematikus kutatómunka összefoglaló eredményeként. Szilágyi Liszt természetrajzát kínáló tanulmányának első szakasza egy hallatlanul alaposan kidolgozott, sok szempontot figyelembe vevő, a gazdag forrásanyagot szabatosan felhalmozó, feldolgozó és felhasználó dolgozat, mely végigvezeti az olvasót a komponista életének krónikáján, elemzi társas kapcsolatait, mentális eredményességét, identitáskereső mechanizmusait, kiemelt figyelemmel magyarságtudatára.

A messzire ható tanulságok száma ugyan csekély, de meglehet, annál jelentékenyebb. A történeti Liszt-kép azonban olyannyira részletező, gazdagon adatolt és tudatosan felépített, hogy a pszichopatológiai diagnózis tesztekkel adatolt vázlata, mely a második fejezetben kap helyet, s Lisztet egy roppant erős, egészséges, a problémáival sikeresen megbirkózó egyénként mutatja be, lényegében már a csak a zöldellő babérokat aratja. Bár az eredményei, belátható, ténylegesek. Szilágyi András (főleg levél)idézetek egész folyamával bizonyítja állításait, okosan és taktikusan válogat a csokorba szedett kortanúi feljegyzések között, sorai közt megszólal szinte mindenki, aki csak halovány adalékokkal is szolgálhat a mester testi, lelki és szellemi egysége mind jobb megismerésének útján.

Ám Szilágyi doktor könyve Liszt Ferencet csakis mint "emberi személyt", mint "humán organizmust" vizsgálja, számára a biológiai determináció, illetőleg a szociális tapasztalat szolgál minden egyéni szellemi teljesítmény mozdíthatatlan hátteréül, úgy mint zeneszerzői feladata, küldetése stb., mely szintúgy egyfajta genetikus meghatározottságból születik. Nála Liszt Ferenc hús-vér ember gyanánt van jelen, aki él és beszél, gyűlöl és szeret, alkot és vegetál és így tovább. A húsból következtet a szellemi produktumra, a szellemi produktum pedig szintúgy az élő húsra referál; Liszt műveinek értelmezése sosem válhat el a szerző biológiai személyétől.
De nem abszurd, hogy az ilyen vagy olyan Liszt-személy teszi érdekessé a jeles komponista máig ható zeneműveit és nem fordítva?

És vajon közelebb kerültünk-e a h-moll szonátához azzal, hogy ismerjük Liszt dohányzási vagy alkoholfogyasztási szokásait? Jobban érjük-e a Faust-szimfóniát úgy, ha tájékozottak vagyunk a szerző szerelmi ügyei felől? Vajon jobban élvezzük-e a Zarándokéveket, ha tudjuk, mit vetett papírra évekkel később a sértett szerető, Marie d'Agoult ezen utazásokról? De ha nem ez az igazi cél, akkor ugyan mi?

Valljuk meg: bármiféle műalkotást a szerző biológiai vagy társadalmi eredői, meghatározottságai felől vizsgálni, legalábbis cseppet sem tűnik korszerűnek - még ha egyébként érdekes is lenne. Ez a tőrőlmetszett pozitivista kérdéshorizont, melyet Szilágyi tanulmánya egyik mondatáról a másikra érvényesít, nemcsak azért kétséges, mert homlokegyenest ellentétes a jelen művészetelméletek kurrens tendenciáival, amennyiben egy száz éve elavult eljárást követ, de ami súlyosabb, elfedi a szemünk elől Lisztet, mint elméleti funkciót, mely a szerző-személy végtelen és hiábavaló analitikája helyett végre a ránk hagyományozott művekre, valamint a befogadás genezisére irányítaná az értelemadás hullámát egy sok évtizede halott élőlény virtuális élveboncolása helyett.