Sógoromnak volt egy apai oldalági unokatestvére… (Márkus János: Zenei anekdoták, aforizmák és viccek)

MÁRKUS JÁNOS:
Zenei anekdoták, aforizmák és viccek
480 oldal
3990 Ft
Rózsavölgyi

*

Pár éve dicsérő jelzőkkel halmoztam el Márkus János előző, Muzsikus-anekdoták című könyvét. Most, hogy megjelent az újabb válogatás, már azt is hozzátehetem, hogy az a 2009-es kiadvány hasonlatos némely hollywoodi kasszasikerhez. Jelesül: a folytatása sokkal gyengébbre sikeredett.

A tavaly év végén napvilágot látott, Zenei anekdoták, aforizmák és viccek című kötet történetei az első könyv tartalmához képest jóval haloványabbak, kevésbé érdekfeszítőek, kicsit amolyan resztli jellegűnek, futottak még címkére váróknak tűnnek. A szerkesztésre persze ezúttal sem lehet panasz, ötletesen kialakított fejezetek, „gyűjtőmappák” tárják elénk a sok-sok anekdotát – csak hát maguk a történetek jó része annyira érdekes és szórakoztató, mint a Nátha, a Kopasz énekesnőben elmesélt anekdota.

Pedig Márkus meg is erősítette az anyagot különféle érdekes statisztikákkal, aforizmákkal, félresiklott kritikákkal, egyéb érdekességekkel. S talán a változatosságra törekedett azzal, hogy sztoriról sztorira lépegetve folyamatosan ugrál az időben, de a felidézett, egymást követő szereplők és korszakok között első látásra semmiféle logikai kapcsolat nem fedezhető fel – s ez az eklektika meglehet, sokaknak tetszik, de elképzelhető, másokra zavaróan hat.

Az előző könyvhöz képest az egyik legnagyobb újítás, hogy könyv utolsó száz oldala a könnyű műfajok legsúlytalanabbjának tartott ágának terméseit, a zenei vicceket gyűjti egybe, s egyúttal ez az a fejezet, amelyből kiderül, mi is a legnagyobb gond ezzel a kiadvánnyal.

A viccek úgy nyolcvan százaléka ugyanis magyar kultúrkörben, nyelvterületen ismeretlen szöveg. A zenei életben rengeteg vicc kering, melyek hol jobbak, hol rosszabbak, gyakorta ismétlődnek, s csak egy-egy elemük változik, de ami biztosan kiderül belőlük, az az, hogy belső körökben születtek. Olyan, műfajjal, hangszerrel, előadókkal kapcsolatos összegzéseket fogalmaznak meg, melyeket a szakmát csak kívülről ismerő ember nem találhat ki. Ha valaki veszi a fáradtságot, összegyűjti és rendszerezi ezeket, átfogó képet kaphat a zenei életről, a muzsikusok gondolkodásmódjáról – s a hazai zenészviccekről.
A Márkus János könyvében szereplő viccek azonban külföldről jöttek. Rengeteg pompázatos példány található közöttük, így megismerésük tökéletes kiegészítése a hazai termésnek, olvasásuk remek alkalom a kitekintésre, ám valahogy mégis idegen testnek tűnnek.
„Egy ember (nevezzük Horace-nak)…” – ember így nem kezd/mond viccet.
„– Az unokatestvéremnek, Murraynek, zálogháza van…” – utal egy másik szöveg a külföldi eredetre. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az előtte levő oldalon Pistikének hívják egy történet szereplőjét, a vicc (s az egész kollekció) már arról is árulkodik, hogy valószínűleg nem történhetett itt egyéb már meglévő gyűjtemények egyszerű lefordításánál.

És itt áll össze a kép, ugrik elő több olyan dolog, ami korábbi fejezetekben már feltűnt, de ami fölött az élvezeti érték miatt könnyebben átsiklottunk. Az, hogy az előző kötet anyagával szemben itt már miért zavaró a minden beavatkozástól mentes másolás-beillesztés.
Az anekdota egyik jellemzője, hogy bizonyos részei ab ovo változók, a szájhagyomány és a kommunikációs zaj egyaránt szerepet játszik ebben. De az már egyáltalán nem tekinthető műfaji attribútumnak, ha az egész történet slusszpoénja, lényege 100%-ban ellentétes azzal a változattal, ami a folklórkincs részeként kering, netán nem is anekdota, hanem fix szöveg, kész szellemi termék.
Például az idős Richard Strauss jövőbeli terveit firtató kérdésre adott válasz („meghalni”) meglepő módon most úgy bukkan fel, hogy „a halálom egyáltalán nem szerepel a terveim között”.
Victor Borge egyik klasszikussá vált hakniszámában szerepel egy Bach nevére építő poén – ez a megírt, előre bekészített színpadi elem Márkus könyvében spontán, „utcai” történetként jelenik meg: „valaki megkérte Victor Borge-ot, játsszon valamit Bachtól. Mire Borge visszakérdezett…”
S ha ezek apróságoknak tűnnek is, harmadjára egy olyan példányt citálok, mely pontosabban világítja meg a problémát. Ha azt olvassuk, hogy Stravinsky a Fantasia című Disney-filmhez írta a Tavaszi áldozatot [!!!], akkor egyértelműbbé válik, hogy nem csak a viccekre, hanem az egész könyvre igaz lehet, amit fentebb írtam: nem annyira szisztematikus gyűjtőmunka terméséről, hanem már kész anyagok, máshol megjelent kollekciók ellenőrzés nélküli, szimpla lefordításáról van szó.

Épp eléggé mostoha a sorsuk a könnyebb műfajoknak. De ennek ellenére, vagy tán épp ezért, ezek a könnyebb műfajok szívósak, túlélnek, s nem adják egykönnyen magukat. Ahhoz viszont, hogy kedvünkre élvezhessük az anekdotákat, aforizmákat, vicceket, ugyanolyan komoly hozzáállást, törődést, tapasztalatot, műfajismeretet és jártasságot igényelnek, mint bármely magvas zenedráma, fajsúlyos mű, bonyolult partitúra.
Tessék kicsit odafigyelni erre!
(Jut eszembe: a borító és a fülszöveg erőltetett jópofizását talán felejtsük is el…)

Még egy anekdotát, tűzoltóparancsnok úr?