Sándor bácsi hagyományai (Végh Sándor emlékezete CD-n és könyvben)

LÖWENBERG DÁNIEL: Végh Sándor
240 oldal
3990 Ft
Rózsavölgyi Kiadó

*

BEETHOVEN: Coriolan-nyitány, op. 62
MOZART: D-dúr („Haffner”) szimfónia, K. 385
HAYDN: Esz-dúr („Üstdobpergés”) szimfónia, No. 103
SCHUBERT: IX. [VII.] („Nagy”) C-dúr szimfónia, D. 944

Camerata Salzburg
Végh Sándor

BMC
BMC CD 194

*

Egymást érik a centenáriumi megemlékezések Végh Sándor születésének századik évfordulóját megünneplendő: Kolozsvártól Salzburgig, Budapesttől Cervóig szerveznek és celebrálnak eseményeket a tizenöt éve elhunyt magyar muzsikus emlékére. Koncertek, könyv- és hanglemez-megjelenések, szoboravatás, vonósnégyes verseny hivatottak hirdetni a néhai hegedűművész és karmester zeneművészi nagyságát. És ünnepelünk, valóban, hisz csakugyan egy nagyszerű emberre és muzsikusra emlékezünk. Úgy találom, ezúttal nincs az évfordulós penzumokban semmi erőltetettség, vagy mesterkéltség, nem érzem benne a „csak letudjuk a kötelező köröket” attitűdöt. Inkább azt tapasztalom, hogy a megemlékezéseknek ereje és tartalma van, mert valahogy mindig jól esik Végh Sándorra visszagondolnia a magyar és a külhoni zenei életnek, s az évforduló ürügyén szinte újra felfedezzük magunknak ezt a tetőtől talpig zenészt, e kissé különc, bogaras, de kétségkívül eredeti figurát.

Az emlékév első kézzelfogható, tárgyi nyomai már a boltok polcait nyomják: a Rózsavölgyi Kiadó egy komplett monográfiával, a Budapest Music Center egy retrospektív CD-sorozat első kötetével jelentkezett eleddig, utóbbi Végh Sándor és a Camerata Salzburg magyarországi koncertjeinek rádiófelvételeit publikálandó.

Lőwenberg Dániel könyve az első önálló, magyar nyelven megjelent kötet, mely Végh életútját, pályáját, és muzsikusi-emberi hitvallását célozza bemutatni. Klasszikus értelemben vett monográfiának titulálni talán túlzás volna, mindazonáltal az írás számot vet Végh életének és muzsikusi karrierjének főbb mozzanataival, s a karmester művészi ars poeticáját is oldalak tucatjain keresztül tárgyalja, elsősorban Végh saját írásai, nyilatkozatai tükrében. A tanulmány harmadik fontos szempontja a mestert jól ismerők, a kortanúk, az egykori barátok és tanítványok megszólaltatása, megrajzolván rajtuk keresztül Végh hegedűsi és dirigensi portréját.

Ilyen értelemben Lőwenberg munkája viszonylag széles horizonton mozog, hiszen bőséges és naprakész bibliográfiája lehetőséget kínál számára egy meglehetősen gazdag merítésre, melynek forrásvidéke többnyelvű, emellett a legkülönfélébb műfajú írásokat tartalmazza, melyet terjedelmes képanyaggal és diszkográfiával egészít ki. Azonban láthatóan éppen ennek a csábításnak nem tud ellenállni a szerző, jelesül, hogy túlságosan is e források mentén halad a narrációja, s nem alkalmaz semmilyen praktikus metaolvasási, értelmezői eljárást. Amikor idéz, egyetértően idéz, legfeljebb néhány semleges kiegészítéssel kommentálja citátumait. És ez a könyv olvasásakor a leginkább rosszízű tapasztalat: Lőwenberg ugyanis nem akarja megakasztani, vagy megnehezíteni az olvasást, inkább segíti a menetét, hogy a szöveg minél inkább közérthető és gördülékeny legyen.

Ez pedig hiba. Mert Lőwenberg nem elemez, nem vizsgál, nem magyaráz, nem céloz külső-belső kulturális összefüggések felszínre emelésére, csupán „olvassa” Végh életművét, méghozzá, mint utaltam rá, szorosan a források mentén, zavaróan szövegközelien. Idézeteinél szépen kiteszi az idézőjeleket. Mert bizony idéz, bőségesen, könyvének megközelítőleg kétharmada idézőjelek közé szorított rövidebb-hosszabb szövegrészek összekapcsolásából áll. Ez akkor is visszásnak hat, ha amúgy olyanoktól vesz át szövegeket, akik hitelesnek mutatkoznak a Véghről való diskurzus artikulálásában – Keller András, Kurtág György, Schiff András és így tovább.
Azonban ezen „vendégszövegek” egy része nem több hálás pályatársi vagy tanítványi visszaemlékezésnél, amely jellegéből adódóan hemzseg a parttalan laudációktól és a szuperlatívuszokkal nem spóroló magasztalásoktól. Ezek kritikátlan, minden szerzői előkészítés vagy magyarázat nélküli egymás után szerkesztése nem igazán szerencsés, kivált, hogy az ilyesfajta, ömlengéssel teli „memoárok” hemzsegnek az oktalan ismétlésektől és ordas közhelyektől, melyeket Lőwenbergnek legalábbis ki kellett volna gyomlálnia a „saját” írásából. A szerző azonban ignorálja a bíráló, vagy az elemző odafordulást, ha szigorúan akarok fogalmazni: egyszerűen hiányzik a könyvéből az önálló gondolkodásnak még a csírája is. Nem gondolkodik, és nem gondolkodtat. Naprakész, lényeges és lényegtelen információkban egyaránt gazdag, de iskolás munka. Egy közepes főiskolai szakdolgozat színvonalán megfogalmazva.

A BMC nemrégiben megjelent dupla CD-je két, a ’90-es évek közepén elhangzott budapesti hangverseny felvételét adja közre, melyeken Mozart „Haffner” szimfóniája, Haydn „Óra” szimfóniája és Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniája szerepel Beethoven Coriolan-nyitányának társaságában. E hangversenyek elragadtatott hangú korabeli kritikáját (melyet Kroó György jegyez) nyakra-főre idézi a kísérőfüzet és a kiadvány számos helyütt megjelenő marketingkampánya, s az írás még Lőwenberg könyvében is teljes egészében helyet kap. Mindazonáltal, így, a CD-ket hallgatva is, egyet kell értenünk Kroóval, amikor „gyönyörű” zenekari játékról beszél és kiemeli az „egzakt, kontúros” és „puha” vonóskart, s külön megdicséri a rezeket, fákat. Kétségkívül pompás atmoszférát teremt Végh muzsikálása, hiszen Schubert és Mozart szimfóniái irigylendő magabiztossággal lélegeznek a keze alatt. És valóban megkapó, amilyen türelemmel és odafordulással zenél a Camerata; semmit sem sietnek el, mindig van idő a dallamok finom ívű kirajzolására, a fortékba nyúló crescendók kihegyezésére, a lírai mozzanatok érzékletes, mégis precíz lekerekítésére. Tegyük hozzá: a BMC kiadványának technikai kivitelezése, a szép és kiegyenlített lemezhangzás is kedvez az előadások szelíd hangvételének.
Ha a sorozat csakugyan tíz kötetet él majd meg, mint azt a szerkesztők tervezik, bőven lesz még mit csemegézni belőle.