Ritka boldog alázat (Peskó Zoltán: Zenéről, színházról, zenés színházról)

PESKÓ ZOLTÁN:
Zenéről, színházról, zenés színházról
216 oldal
3990 Ft
Rózsavölgyi és társa

Ha feltennénk a kérdést, hogy ki az a jelentős magyar karmester-egyéniség, aki a XX. század utolsó harmadának és a XXI. század első évtizedének szinte minden jelentősebb komponistájával és előadójával dolgozott együtt, akkor a válasz nem jelölhet mást, csakis Peskó Zoltánt. De már a kérdés is - a válasz pedig még inkább - felveti, hogy ezt a témát ne intézzük el egy mondatban.

Peskó 27 esztendősen ment világgá, azóta gyakorlatilag beutazta a Földet, alig létezik hangversenyterem vagy operaház, ahol ne fordult volna meg. Bár a klasszikusok éppúgy megtalálhatók a repertoárján, mint bárki másén, elsősorban kortárs-specialistának tartják. Jellemző momentum, hogy olykor egymásnak ellentmondó irányzatok alkotásait is rendszeresen vezényli. A lényeg, hogy aki az elmúlt ötven esztendőben komponálással magasabb szinten foglalkozott, az mind személyes kapcsolatba került Peskóval, ő pedig ebből a szempontból mára teljességgel megkerülhetetlen előadóvá nőtte ki magát.

Le kell szögeznünk ugyanakkor, hogy Peskó Zoltán hazai reputációja viszont jóval a nemzetközi alatt van. Bár jó ideje a szombathelyi Bartók-szeminárium tanára, a hazai zenei életben sokáig csak vendégként jelent meg, egy-egy koncert vagy operaelőadás jóvoltából. Az igazi áttörést csak a két évvel ezelőtti Pfitzner-opera (Palestrina) félszcenírozott előadása hozta meg.

Nem egy nagy álláshalmozó. Egyszer (Ferencsik halála után) fölkérték az ÁHZ vezetésére, azt ő nem vállalta. Jóval később, alig tíz esztendeje bejelentkezett az Operaház főzeneigazgatói posztjára, akkor nem kértek belőle. Első igazi magyarországi posztját csak jelen évad kezdetén foglalhatta el, a Pannon Filharmonikusok élén, azt is csak egy váratlanul bekövetkezett üresedés nyomán.

Számomra Peskó legrokonszenvesebb tulajdonsága az életkorát meghazudtoló érdeklődése a kor zenei eredményei iránt. Annak ellenére, hogy viszonylag kevés időt tölt Magyarországon, megszámlálhatatlan koncerten, főpróbán láttam már - mint nézőt. Valószínűleg ez lehet a titka.

A Rózsavölgyi és társa kiadó most egy szépen szerkesztett vaskos gyűjteményben jelentette meg Peskó Zoltán írásait. Van itt minden. Visszaemlékezés, műelemzés, szerzői pálya bemutatása, interjú az elmúlt négy és fél évtizedből. A tanulmányokat Peskó rokonszenvesen vezeti fel egyenként, a kötetet bevezető írás pedig afféle önéletrajz.

Nem ismeretterjesztő, nem is zenetudósi munkák ezek, hanem valahogy a kettő között. Könnyeden csevegő, de mégis alapos. Némelyiket egy előadás inspirálta, másikat egy lemez, vagy más apropó. Peskó pedig remek társalgó lehet, ez kiderül. Szeret mesélni, de sosem öncélúan, a mondatai mindig lényegre törőek és szabatosak. Keveset szól magáról, inkább csak a sorok közt olvasván nyílik meg számunkra. Egy karmestertől szokatlan az írások legszembetűnőbb jellemzője: Peskó nem kinyilatkoztat, nem meghatároz, csak vélekedik. Nagy különbség. A szerző másik nagy erénye, hogy nem dobál sarat, még a konfliktusokról is valami könnyeden bölcs és derűs rezignáltsággal nyilatkozik.

Bár bizonyára nem volt szempont, de ritka arányosra sikerült a kötet összeállítása. A benne található tizenegy írásból öt foglalkozik klasszikus szerzővel (Mozart, Wagner, Muszorgszkij, R. Strauss, Schönberg), négy kortárs komponistával (Dallapiccola, Boulez, Ligeti, Scelsi), kettő pedig előadóval (Karajan, Blum Tamás). Valahogy ezek az arányok jól tükrözik Peskó munkásságát is.

A Zenéról, színházról, zenés színházról kötetnek ott a helye minden érdeklődő zenebarát és gyakorló muzsikus polcán. Okulásul. De nem elsősorban a benne található tudásanyagért, bár az sem lebecsülendő. Inkább a mélyen rejtőzködő ritka boldog alázatért.