Richter az Richter (Rasmussen Richter-könyve)

KARL AAUGE RASMUSSEN:
Richter, a zongorista
402 oldal
3490 Ft
Rózsavölgyi és Társa

Olvasom a sajtóban: sorban nyeri a díjakat a BMC tizennégy lemezes Richter-gyűjteménye, a zongoraművész magyarországi fellépéseinek felvételeiből válogató Richter in Hungary. Nagyjából ennek a lemezkiadványnak a megjelenésével egy időben látott napvilágot magyar nyelven a dán zeneszerző és publicista, Karl Aauge Rasmussen Szvjatoszlav Richter, a zongorista című portrékötete. Aki teheti és kívánja tehát, eddig sohasem látott-hallott közelségbe kerülhet Szvjatoszlav Richterrel.

Hogy csakugyan Richter, a zongorista, s nem inkább, mondjuk, Richter, az ember lehetne a kötet megközelítésének irányát közelebbről megvilágító cím, arról ezért lehetnek kétségei az olvasónak. Rasmussen könyve gondos adatgyűjtés nyomán született, a korszakos muzsikus számos közeli ismerősének, honfi- és kortársának visszaemlékezéseit közli, s igyekszik ezeket egybeépíteni, továbbá valamiféle "összesítő igényű" képet kirajzolni a mesterről. Első pillantásra a Rasmussen-tanulmány egyik felbecsülhetetlen értékének tetszik, hogy olyan iratokba is betekintése nyílt a szerzőnek (korábban titkos, vagy legalábbis féltve őrzött KGB-anyagok, rokonok és ismerősök eddig nem közölt beszámolói stb.), melyek akár új ablakokat is vághatnának az életműre a Szvjatoszlav Richter pályáját, életrajzát, munkásságát kutatóknak. Le kell szögeznem: nem vágnak.

Az a néhány, eddig ismeretlen - vagyis közszájon nem forgó - részinformáció, melyet Rasmussen nóvumként kíván az olvasóval megosztani, kevés kivétellel érdektelen - a teljes pályakép és a művészi hatóerők megértése szempontjából legalábbis bizonyosan. (Bár illendő hozzátenni: e Rasmussen-írás is számos tévedést helyesbít, és több tévhitet oszlat el.) Ami azonban Richter művészi fejlődésének, hitvallásának, gondolkodásának mélyére utat találna, alig akad a felszínre emelt újdonságok között. A szöveg inkább csapkodó, töredezett, számos helyen önismétlő, és hiányzik belőle az összefogottság, vagy a "valamit mondás" igénye. Kissé mozaikszerű. Annak ellenére, hogy a könyv cseppet sem esszé-jellegű, Rasmussen írása mégis a lezáratlanság, az esetlegesség, a letisztulatlanság érzetét kelti, holott amire választ keresett, arra jórészt talált is, amire nem is keresett (vagy nem talált), sokszor annak is hosszas és többnyire meddő magyarázat-kísérletét kínálja.

Mert Rasmussen egyszerűen nem ír jól. A kötet olvasmányos ugyan, de nem igazán tud érdekes lenni, és valahogy folyvást ott érzem mögötte, hogy miközben kísérletezik Richter emberi és művészi személyiségének legfontosabb vonásainak megragadásával, tárgya megannyiszor kicsúszik a kezei közül. Mindahány hosszas elmefuttatás vége csak ez lehet: Richter "rejtélyes és paradox személyiség". Csakhogy ezt már a fülszöveg is közli, pusztán ezért a kötetbe belelapozni sem szükséges.
Nem érzem azonban, hogy okvetlenül a szerző hibája volna, amiért nem igazán képes közel vonni az olvasót a zongoristához, vagy nem talál fogást a tárgyán. Richter személyisége nem egyszerűen "nem adja meg magát könnyen" a kutatónak, hanem egyáltalán nem adja meg magát. Úgyszólván megragadhatatlan. Ellenáll mindenfajta közelítési kísérlenek. Enigma, ahogyan a művészről portréfilmet forgató Bruno Monsaingeon (akire Rasmussen is sűrűn hivatkozik) mondja. Rasmussen is küzd ezzel az enigmával - és alulmarad.

Nem is lehet ez másként, hiszen a dán író lényegében nem jut tovább Richter jellemének feltérképezésében az előbbinél, jelesül, hogy a muzsikus "ellentmondásos személyiség" volt - legfeljebb ehhez a tézishez keres újabb és újabb érveket. Vagyis Richter egyszerre volt hallatlanul szenzibilis művész és érdes modorú, kemény férfiú, egyszer mogorván puritán, máskor szokatlanul igényes, irigylendően szofisztikált vagy épp kiábrándítóan otromba. Hogy Rasmussen ezen paradoxonok gyümölcseként festi le a művészi nagyság eredőit, s vetíti Richter személyiségének ellentmondásait művészetének páratlan energiáira, nem újság. Hogy Rasmussen szokatlanul sokat foglalkozik Richter - zenei szempontból egyébként teljesen indifferens - homoszexualitásával, nem fájó annyira, mint az, hogy terjedelmes és egyszersmind szükségtelen fejezeteket iktat be egyes kortársakról (Prokofjevről, Sosztakovicsról például), melyek csak lazán kapcsolódnak közvetlen tárgyához, inkább a hely és az idő metszetében kívánnak valamiféle kvázi-korrajzot nyújtani, azt is csekély valós eredménnyel és tartalommal. Nehezen indokolható az is, hogy elméleti, műesztétikai dilemmákban, melyek a sajátos richteri interpretációs stratégiák felé vezetnének, csak a kérdésfeltevésig jut el Rasmussen, holott maga is úgy véli, Richtert egész életében ezek a problémák foglalkoztatták.

Vagyis, például, ha Rasmussen szerint Richter egyáltalán nem érdeklődött a politika iránt, miért szerepel a szövegben oly hangsúlyosan és ilyen mennyiségben politikai tartalmú, voltaképpen szócséplő fejezet? Ha Richter tisztában volt saját nemi identitásával, s azt a lehetőségekhez mérten elfogadta, sőt, vállalta is, vajon miért kell érdemi információkkal alig szolgáló alkalmi szeretőit megszólaltatni, vagy színlelt párkapcsolatát ezerszer citálni? A Jütlandi Konzervatórium professzorának miért éppen azok a legfontosabb, a legbővebben tárgyalt kérdései, melyek saját bevallása szerint sem vezetnek el a zongoraművész Richterhez, vagyis esetleges megválaszolásukkal is alig kerülhetünk közelebb Richter művészi megnyilvánulásainak értőbb analíziséhez?

Pedig Rasmussen láthatóan pontosan tudja, mennyi hitelt kell adnia Richter egy-egy nehezen indokolható kijelentésének, naplóbejegyzésének vagy videofelvételen rögzített elszólásának. Hisz ő is tisztában van vele, Richter sokszor alig törődött a szavakkal, melyeket a szájára vett, vagy a hirtelen, váratlan tettekkel, annál többet a hangokkal, melyeket eljátszott. Richter, az ember, Rasmussen könyvében gyakran ellenszenves és taszító figura: egy sokszor infantilis, meggondolatlan mondatokkal, elhamarkodott ítéletekkel, rossz beidegződésekkel terhelt öregember, egy gyanakvó, kétségektől, ócska babonáktól és gyerekes félelmektől gyötört különös, torz figura. Az olvasó ezen dilemmáit természetesen a jól szerkesztett, válogatott diszkográfia megléte, vagy a sűrű szerzői önreflexió sem oldja.
Kár, hogy a fentiekhez képest jóval kevesebbet olvasni Rasmussennél a vélhetően jóval több gyakorlati haszonnal szolgáló muzsikusi életpálya döntő mozzanatairól, olyan fontos momentumokról, melyek a frusztrált és meggyötört ukrajnai pianista fiút a XX. század ünnepelt, s talán legnagyobb zongoraművészévé tették. A minden ésszerű magyarázatot visszautasító Richter-mítosz néha fölszikrázik Rasmussen mondataiban, néha békésen hamuvá szunnyad.