Operalemez-kalauz, kisebb szépséghibákkal (Matthew Boyden: Az opera kézikönyve)

Matthew Boyden: Az opera kézikönyve
746 oldal
6900 Ft
Park Könyvkiadó

Néhány évvel ezelőtt úttörőnek számított volna, ma már csak egy a sok közül – röviden így összegezhető Az opera kézikönyvének, azaz a The Rough Guide to Opera kibővített, magyar nyelvű kiadásának a komolyzenei könyvek hazai piacán betöltött szerepe. Pedig meghatározó munka is lehetne, ám részben az eredeti változat sokszor bántóan fölényes és gőgös stílusa, részben pedig a magyar kiadás slendriánságai minden bizonnyal megakadályozzák a könyv szakmai diadalmenetét. Persze ki tudja, lehet, hogy az olvasóknak pont az kell, hogy végre valaki megmondja a tutit imádott felvételeikről?

Tulajdonképp örömteli esemény, hogy a neves Rough Guide sorozat operákkal foglalkozó kötete megjelent a magyar könyvpiacon. A jó nevű Matthew Boyden (akit a magyar olvasók a Richard Strauss-portrékötet írójaként ismerhetnek) és szerzőtársai által jegyzett operakalauz igazán ambiciózus vállalkozás, hiszen egyaránt tartalmaz – néha oldottabb, humoros formában – rövid operatörténeti eszmefuttatásokat, szabatosnak mondható komponista-életrajzokat (mintegy 150-et), tartalmi összefoglalót 300-nál is több operáról és nem utolsósorban rövid lemezkritikákat is.

Persze, mint minden hasonlóan nagyra törő, sokat markoló munka esetében, vita tárgyát képezheti, hogy mely zeneszerzők kerültek be a műbe, és melyek maradtak ki belőle. Boydenék könyve az operatörténet főbb irányvonalaira koncentrál, és a kevéssé ismert komponisták közül csak néhányat mutat be. A nagy operaszerzők esetében is deklaráltan csupán a standard repertoár ismertetését vállalja. Amire szerződik, azt azonban többé-kevésbé magas színvonalon teljesíti, a 20. századi operatörténetről szóló részek például különösen információgazdagok és érdekesek.

Az életrajzi vázlatok fogalmazása kellőképpen gördülékeny ahhoz, hogy a száraz adatoktól megrettenő olvasók is kedvüket leljék a könyv forgatásában. A problémák a szándékosan laza, gyakran túlzottan jópofa lemezkritikákkal kezdődnek. A szerzők valamennyi bemutatott mű esetében CD-ajánlattal élnek, a jelentősebb műveknél több lemezt is ajánlanak.

A legtöbb választással nemigen lehet vitába szállni, az azonban felettébb érdekes, hogy sok esetben az első helyre választott lemezeknél is találnak jó néhány szeplőt. Egyik-másik énekes vagy dirigens pedig mintha túl lenne reprezentálva, hogy egy példát is említsek, Daniel Barenboim valóban remek karmester, de szinte minden operafelvétele a legjobbak között szerepel, akkor is, ha a szereposztás nem egy esetben inadekvát.

Dicséretes dolog, hogy alapos szerkesztői-lektori munka előzte meg a magyar kiadás megjelenését, a könyv felett bábáskodók számából legalábbis erre következtethetünk. Ám a kevesebb talán több lett volna: ha akad egyvalaki a neves gárdából, akinek a néha kifejezetten bántó, szakmailag vagy nyelvhelyességi szempontból elfogadhatatlan megfogalmazások szemet szúrnak, a magasabb színvonal is garantálva lenne.

Néhány példa a finoman szólva is problematikus megfogalmazások közül: a „remekül izgalmas előadás”, az „erős atmoszférájú hangminőség” vagy az „őszinte partitúra-értelmezés” semmilyen, nyomtatásban megjelenő munkában sem állja meg a helyét, nemhogy egy amúgy igen alapos zenetörténeti kiadványban. A „remekbe sikerült” vagy a „nagy néha” kifejezéseket is jobb lett volna kiirtani.

Lehet, hogy az eredeti kiadás is hemzseg az elírásoktól, ám attól még nem kellett volna a magyar változatban benne hagyni például azt, hogy Paul Kang énekli Hagen szerepét Barenboim Ringjében (Philip Kang helyett), vagy hogy a legendás 1962-es, Knappertsbusch-féle Parsifalon Martti Talvela hallható Gurnemanzként (Hans Hotter helyett, aki a könyv tanúsága szerint ezen a felvételen Klingsor szerepével birkózott). Ha már a Parsifalnál tartunk, enyhén szólva is túlzásnak érzem a Nagypénteki varázs bármilyen jól sikerült előadását „hátborzongatóan hiteles” jelzővel illetni.

Minden szeplő és szépséghiba ellenére azonban nem érdektelen a kiadvány, csak hát nagyobb odafigyeléssel és erősebb szerkesztői akarattal jobb, igényesebb, maradandóbb értékű munka kerülhetett volna az olvasóközönség elé.