Nagyapó mesél (Lengyel György: Színházi emberek)

LENGYEL GYÖRGY: Színházi emberek
300 oldal
3500 Ft
Corvina Kiadó

Remek meséskönyvet dobott piacra az eddig jobbára csak képzőművészeti kiadványairól híres Corvina Kiadó. „Nem mese ez, gyermek” – mondaná Arany János. Persze hogy nem. Ám, hogy mégis egy kedves meséskönyv jutott elsőnek eszembe, arról kizárólag a szerző tehet. Lengyel György könnyed hangvétellel veti magát a témájába, mesél és mesél szakadatlan. És persze, mint nagyapó, időnként fölösleges ismétlésekbe bocsátkozik, sőt, olykor önmagának is ellentmond.

A Színházi emberek tulajdonképpen egy tanulmánykötet, a pécsi, majd debreceni színigazgatásba belefáradt rendező kilenc értekezését tartalmazza.

Lengyel nagy idők tanúja volt.
Fiatalon még Somlay Artúr segítségével jutott be egynémely színházi vagy zeneakadémiai produkcióra (pl. Liszt: Leláncolt Prométheusz – mikor adhatták vajon azóta?). A jó sorsa (már ha van ilyen) már középiskolás korában összesodorta Hont Ferenccel (ő alapította egyebek mellett a Szegedi Szabadtéri Színpadot), Németh Antallal, a Nemzeti egykori legendás, s később bántóan mellőzött direktorával, vagy mindannyiunk Bástya elvtársával, Both Bélával. A Színművészeti Főiskolán azután Nádasdy Kálmán vette szárnyai alá.

Önálló rendezőként pedig olyan legendás színészeket rendezhetett, mint például Bulla Elma, Pécsi Sándor és Márkus László, de ezt a sort reggelig folytathatnám. S Lengyel nem állt meg az országhatároknál, hiszen a XX. század második felének legjelentősebb színház-teoretikusaival is folyamatos kapcsolatot tartott, így a nálunk kevésbé ismert Michel Saint-Denissel, de Peter Brookkal és John Gielguddal is.

Számomra a legizgalmasabb Lengyel-tanulmány a Mire nézvést? című, Nádasdy Kálmánt bemutató írás. Nádasdy, miután operaigazgató lett, nem rendezett többé. Dicséretes önmérséklet, s gondoljuk mindehhez hozzá, hogy Fricsay Münchenbe hívta a Bohémélet rendezésére, Solti pedig Londonba a Falstaff színrevitelére. De Lengyel még végigasszisztenskedhette a legutolsó színházi rendezését az Operaházban. A Trisztán és Izolda színrevitele régóta tervezett, késleltetett és várt produkció volt. Lengyel élményszerűen számol be Joviczky József hentespultnyi tízóraijáról, vagy arról, hogyan szuggerálta bele Nádasdy frázisonként az egész szerepet a nem igazán ideális megjelenésű Delly Rózsiba („Szép vagy, Rózsi!”).

A tanulmányok nem úgy íródtak, hogy valaha majd egymás után bekerüljenek egy kötetbe, így van olyan jegyzet (Lengyel szorgalmasan és sokat jegyzetel), amelyik ellentmond ugyanazon címszó korábbi feljegyzésének. Időnként egyes személyeket monogrammal jelöl, de máshol (nem sokkal később) pontosan kiderül, kiről is lehet szó. És akad egypár túl hosszú és bonyolult, többszörösen összetett mondat is, amely talán egy utolsó fésülés elmaradásáról árulkodik.

Mindezek ellenére Lengyel könyve hiánypótló alkotás. Beszámol izgalmas pályája közel hat évtizedéről, de a történet egészen a múlt század elejéig visszanyúlik, ugyanis jó krónikáshoz illően rendesen összeszedegetett információkat a korábbi nemzedékről is. Így adódik, hogy a színházrendező-színigazgató Lengyelnél jelentősebb a színháztörténész Lengyel.

De jó lenne, ha a zenés szakma is kitermelne egy efféle szakembert, aki a zenei előadó-művészet változásait tudná ilyen finom eszközökkel, történelmi hűséggel regisztrálni!