Mozart, az enigma, avagy Leopold, a szörnyeteg (Maynard Solomon: Mozart)

MAYNARD SOLOMON: Mozart
Ford.: Barabás András
736 oldal
7900 Ft
Park Könyvkiadó

Mindernickel Tóbiás, Thomas Mann hőse amolyan társadalomból kivetett figura. A gyerekek csúfolják az utcán, nincs senkije, magányosan él. Egy nap kutyát vesz tíz márkáért. Gondosan neveli a kis jószágot, bár néha ok nélkül kegyetlenül elveri. Azután baleset történik, etetés közben a bohó állatka beleszalad Tóbiás kitartott késébe, és súlyosan megsérül. Mindernickel valóban nagyon gondosan, szeretettel ápolja, és a kiskutya meggyógyul. Semmi szüksége nincs gondoskodásra, vidáman ugrabugrálni kezd. Hősünk ezt nem nézheti tétlenül, újra előveszi a kést, és bármi is a szándéka, halára sebzi az állatot.

A legeslegújabb kori Mozart-irodalom Wolfgang Hildesheimer 1977-ben megjelent művével kezdődött. Bár az építész-belsőépítész szerző láthatólag mit sem törődött azzal, hogy az őt megelőző Mozart-életrajzírók által leírt tényeket újra megvizsgálja, sőt sok minden általuk leírt következtetést is készpénznek fogadott el. De azzal, hogy mélylélektanilag elemezte a leveleket és sok, addig nem sokra tartott tényt is, sikerült olyan új Mozart-képet felrajzolnia, amely felülírja az örök gyermek mítoszát, és a mindig mindenre derűs életigenléssel válaszoló, talán csak az élete vége felé elkomoruló Mozart helyett az addig elfogadottnál egy sokkal bonyolultabb személyiséget mutat be. A porcelánfigurához illő máz alatt egy gránitszobrot talált.

Amelynek modelljéről azóta egyre inkább az bizonyosodik be: élete rejtély. Illetve a rejtély - amelyre Shaffer még egy drámát alapozhatott - az, hogy ki volt az az ember, aki azokat a csodálatos műveket írta. Illetve mikor, milyen tetteiben, cselekedeteiben mutatkozik meg igazán.

Azután olvashattuk H. C. Robbins Landon Mozart utolsó éve című kis könyvét, és Wolkmar Braunbehrens Mozart - a bécsi évek című remekét. Előbbi sajnos csak Mozart egyetlen évéről rajzol szemléletes képet, utóbbi pedig - már csak azért is mert egy történész műve - a zeneszerzővel kevesebbet foglakozik, mint a személyiséggel, a bécsi polgárral, így inkább csak fontos lábjegyzeteként értékelhető.

De elképzelhető, hogy a régi nagy Mozart-biográfusok műveit már senki sem fogja újraírni, a könyvtárnyi irodalomhoz aligha lehet új okosságokat hozzáfűzni. Christoph Wolff sem törekedett egy olyan Bach-életrajz megírására, amely megszünteti az előzőeket, inkább csak a homályosabb pontokra, vitás kérdésekre koncentrált mind az életrajz, mind az életmű tárgyalásakor. Maynard Solomon sem egy lineáris Mozart-életpálya felvázolására törekedett, hozzárendelve az életrajzi pillanatokhoz a megfelelő műveket, részletesen bemutatva értékeiket.

Pedig így indul a könyv, de máris egy kis érdekesség: Leopold Mozart fia születése előtti életét ismerhetjük meg alapos részletességgel. Mert, mondja Solomon, e nélkül aligha érthetőek meg azok az események, amelyek az apa-fiú kapcsolatot az elszakadáskor beárnyékolták. Leopold tehát engedetlen volt, nem fejezte be egyetemi tanulmányait, zenésznek állt, elhagyta a családját és Augsburgot, nem foglakozott azzal, hogy jó kézművesfi létére eltartsa szüleit, akkorra már egyedül maradt anyját. Nem fizette vissza a befektetett kölcsönt, amit oktatására fizettek ki. Engedetlen volt, szülői beleegyezés nélkül megnősült, amit megtorlás követett, nem kapta meg hozományát. Feltűnő a párhuzam a fiú életének eseményeivel.

Még ha úgy gondoljuk is, mint Solomon, hogy Leopold ifjúkori bűneit próbálta meg valahogy azzal kompenzálni, hogy Mozartot minél nagyobb lelki, anyagi függőségben tartva megakadályozza az ő ifjúkori bűneinek megismétlésében, akkor is riasztó az a számító kicsinyesség, amivel minduntalan tartozásaira emlékezteti fiát. Solomon még Braunbehrensnél is alaposabban utánaszámol, mennyit szedett össze Mozart és Nannerl például már az első koncertkörúton, és kiderül, hogy 1767 végére megkeresték Leopold évi járandóságának ötvenszeresét, amit ráadásul az okos, a pénzzel jól bánni tudó apa megfelelően kamatoztatott. Ennek ellenére, amikor nem kísérhette el fiát a nevezetes párizsi utazásra, a levelekben sosem mulasztja el emlékeztetni, mibe került neki ennek az útnak a finanszírozása.

Mindig, mindig Wolfgang az adós, ezért nem házasodhat meg, fizesse apjának vissza a kölcsönt, ne keressen még ilyen módon sem szexuális örömöket, és ha tényleg sikerül a saját lábán megállnia, ne saját új családja legyen zsenialitásának kedvezményezettje. Hogy Wolfgang egyenesen okozója anyja halálának, az még kicsinységnek is tűnik ahhoz a szörnyű vádhoz képest, hogy arra kényszeríti apját, dolgoznia kelljen, tanítania! Rendben, ő az, akitől a kis Mozart megkapta a lehetőséget, hogy Istentől való tehetségét kiművelhesse. De a végén megvillan a tőr is: nincs rá egyértelmű bizonyíték, írja Solomon, de nyilvánvaló, hogy az apai örökség - amely leginkább a gyermek Wolfgang munkájának eredményeként gyűlt össze - egyedüli kedvezményezettje Nannerl, Mozartnak csak egy-két személyes tárgy jut. Amadeus még ír ezek után néhány levelet nővérének, de a két testvér többé nem találkozik egymással. Az életrajzi kör bezárul.

Olvashatunk azért olyan fejezetet, amely a hagyományos életrajz-zene összefüggés körben mozog, de a mozaikszerű szerkesztés révén (a könyv több, nem összefüggő egésznek szánt tanulmányból épül fel) van fejezet Szorongás a paradicsomban és Rettentő szimmetriák címmel, amely egyes tételek kottapéldával is illusztrált elemzésével mutatja meg, milyen mélységek sötétlenek a csillogónak gondolt felszín alatt. És bár nem azt akarja, de azt is bebizonyítja A karneváli szellem határai című fejezetben, hogy az obszcénül, gyerekesen tréfálkozó Mozart egy és ugyanaz a zeneszerzővel. Hogyan kerülne különben a több mint pajzán versike a D-dúr kürtverseny kottasorai közé?

Noha Solomon is tudja, hogy az 1788-89 körüli pénzzavar Mozart életében csak átmeneti volt, azt is érzékelteti: ettől fogva valami végleg megváltozott Mozart lelkében, egyre inkább tudtára ébredt annak, rendkívülisége inkább elszigeteli, mint közelebb hozza az emberekhez, és valószínűleg apjától örökölt depressziója is kezd elhatalmasodni rajta. \"Valami bánat ül rajta\" idézi Mozartot az egyik fejezetcím.

Noha fordulhatott volna másképp is Mozart sorsa - a végzetes betegség csak egy-két évet vár, már kihúzza a Mozart-mítosz alól a talaj nagy részét -, az utolsó éveket Solomon is A vég cím alatt foglalja össze, mintha tudatosan indult volna Mozart arrafelé. Pedig még nem készült rá.

Solomon tehát elemez, bevallottan mélylélektani praktikákat is segítségül véve, de nem feledkezve meg új tények felkutatásáról sem, egy zeneszerzőt állít a középpontba, aki zseniális műveket alkotott, éppen azért, mert úgy élt, ahogyan, és olyan volt, amilyen.
Talán a legérdekesebb Mozart-olvasmány.