Mi vagyunk a jók, mi vagyunk a szépek (Fodor Ferenc: Koboz, lant, gitár)

FODOR FERENC:
Koboz, lant, gitár
(A pengetős hangszerek jelenléte a magyarság történetében)
256 oldal
2800 Ft
Kairosz Kiadó
2006

Sírva vígad a magyar - vagy vigadva sír? E könyvet olvasva már nem tudom, melyik változat állja meg jobban a helyét.
Az ötlet díjazandó: írásos és tárgyi emlékek, régészeti-történettudományi tanulmányok alapján bemutatni a pengetős hangszerek jelenlétét, szerepét a magyarság kulturális, társadalmi életében, az ókortól (!) napjainkig.

A baj ott kezdődik, amikor a szerzőt nem az ismeretterjesztés és az objektív tájékoztatás igénye hajtja, hanem a küldetéstudat hevíti. Vagyis a tárgyilagosság viszonylagos megőrzése mellett mindenáron azt bizonygatja: szinte valamennyi, ismert húros hangszer jelen volt a magyarság életében, sőt, a kínaiak például tőlünk tanulták meg jó pár instrumentum elkészítésének technikáját és a játékmódot, amikor a Nagy Fal építésekor a csatározások szünetében kapcsolatba kerültek a hunokkal. Az, hogy a legősibb hangszerek sem ismeretlenek számunkra, Fodor Ferenc szerint egyértelmű tény, hiszen \"számos történész a korában kiemelkedő színvonalon működő közép-ázsiai kultúrát (amely a szkíta-hun-magyar népek származásának is helye) a sumer kultúrából származtatja\".

Mindeközben persze a szerző - mint a fentiek is mutatják - szükségszerűen téved ingoványos területre. A magyarság eredetével kapcsolatban rengeteg régészeti, történelemtudományi, nyelvészeti tanulmány született már, s e téma a kimerítő, alapos tudományos értekezések mellett évtizedek óta tág teret ad a feltételezéseknek is. A jelen könyvben kiindulási alapként kezelt sumér eredet és a hun-szittya vonal sem pro, sem kontra nem cáfolható. A megfelelő mennyiségű, bizonyító erejű dokumentum és leletanyag hiányában nem lehet teljességgel elvetni - de épp ezért nem is bizonyul bombabiztosnak. Konkrétabban: eléggé gyenge lábakon áll.

Épp ezért nem a legszerencsésebb, ha egy zenei témájú könyv szerzője egyoldalúan, az érvrendszer idevágó pontjait idézve bizonyítja állításait, illetve a hangszertörténet oldaláról próbálja megtámogatni a tengernyi irodalom számára szimpatikus teóriáit. További elfogultságra következtethetünk abból, hogy Bakay Kornél régészprofesszor, akinek tanulmányaira Fodor Ferenc nem egyszer hivatkozik, egyúttal a könyv lektora is.

Ha már túltettük magunkat mindezeken, már nagyobb meglepetések nem érhetnek.
Kisebbek viszont igen.

Például akkor, amikor szerzőnk (egy kobozról készült rajz és Tinódi címerének összehasonlítása után) arra a megállapításra jut, hogy Tinódi hangszere semmiképp nem lehetett lant. És rögtön utána akkor, amikor a könyv más passzusaiban tökéletesen ellentmond ennek a kijelentésnek.
Ugyanilyen érdekességre bukkanhatunk a gitárról szóló részeknél is, ahol a kintorna és a gitár analógiájának bizonyítására felhozott érveit pár fejezettel arrébb egy Comenius-idézettel hatástalanítja.

És nemcsak az önellentmondások és önkényes következtetések rontják le a jó szándékot. A szerző párszor beleesik abba a hibába is, hogy szubjektív kommentárokat fűz korabeli dokumentumokhoz - nehezményezi például egy középkori iratban olvasható mű-kategorizálás szempontjait, vagy épp bírálja egy XIX. századi zene-közéleti gyűjtőmunka (viszonylag negatív) eredményeit, megállapításait.

Pedig nem kellene ennyire görcsölni, nem kellene mindenáron bizonygatni. Ha például én bekerülnék az olimpiai úszódöntőbe, akkor az már elve nagy szám lenne, s ha netán nem nyerném meg, akkor sem kezdeném bizonygatni, hogy a nagyapám egyszer nagyon gyorsan úszott a Pesterzsébeti Jódos-Sós Gyógyfürdőben, és ő találta fel a lábtempót is.

Volt nekünk egy Tinódink, egy Bakfarkunk, zenei életünk Mátyás udvarában, neves hangszerészeink és játékosaink, és még sorolhatnánk - szóval van rengeteg zenei emlékünk, amelyekre eleve (homályos elméletek és \"dicsőségek\" előásása nélkül is) büszkék lehetünk.

Ugyanakkor igazságtalanság lenne pusztán a negatívumokat említeni Fodor munkája kapcsán. Hiszen a könyv elkészültét alapos gyűjtőmunka előzte meg, és a megszerzett ismeretanyag alapján valóban részletes képet kaphatunk a pengetős hangszerekről, zenei emlékeinkről. És akár elfogadjuk a kapcsolatot a mezopotámiai, vagy a kínai kultúrkörrel, akár nem, tiszta haszon, hogy megismerkedhetünk az említett korok és régiók hangszereivel is.

Ugyanígy pozitívum, hogy bár a szerző eredeti szándéka szerint a gitár történetét, jelenlétét csupán a 19. század végéig dolgozta volna fel, de kutatásai közben olyan fontos, dokumentumértékű adatok birtokába jutott, \"amelyek elhallgatása (talán) pótolhatatlan veszteséget okozna a jövőben\". Így aztán a gitárral foglalkozó fejezetek (a könyv mintegy harmada) az első magyar Gitáriskola említésétől a Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett Magyar Gitár Egyesületen keresztül Szendrey Karper László munkásságáig tekintik át e hangszer szerepét a magyar zeneéletben.

\"Meggyőződésem, hogy jelen könyv elolvasása után a gitár szerelmesei másként fogják kezükbe venni hangszerüket, nagyobb szeretettel fordulnak a múlt és a jelen magyar zeneművei felé, és azt remélem, hogy mindenki még inkább feladatának fogja tekinteni a magyar pengetős kultúra ápolását, …\" - áll az utószóban.
Úgy legyen. És akkor most játsszuk el együtt az Illéstől, hogy Lehetett volna más is talán!