Mekkora a tenorista tenyere? – Gulyás Dénes könyvéről
Gulyás Dénes: Mekkora Isten tenyere?
ISBN: 9789632273716
448 oldal
3490,- Ft
Helikon Kiadó, 2013
Operaénekesek gyakran írnak életrajzi könyvet. Legtöbbször persze karrierjük végén, legalábbis vége felé, s az is általános, hogy igénybe veszik egy-egy írástudó segítségét. Pavarotti ezt nyíltan föl is vállalta, Simándy életét Dalos Lászlónak mondta tollba, Domingóról nyíltan más írt egy kötetet.
Legtöbbször a tenoristák ragadnak tollat. Talán ők állnak leginkább az érdeklődés homlokterében, talán ilyenformán is bennük van a legtöbb exhibizionizmus. Személyiségüket jól mutatják a választott címek is: Életem és sikereim (Mario Del Monaco), A pék fia és a kilenc magas C (Luciano Pavarotti), Lélekből énekelni (José Carréras), Bánk bán elmondja (Simándy József)
Magyarhonban is van hagyománya az énekes életrajzi köteteknek. A Zeneműkiadó sorozatában többek között önálló könyv jelent meg Sándor Erzsiről, Basilides Máriáról, Rösler Endréről, Pataky Kálmánról, Palló Imréről, Ernster Dezsőről és Székely Mihályról, mindegyik pár LP-melléklettel. Viola György 1986-ben Operafejedelmek címmel Gyurkovics Mária, Svéd Sándor és Székely Mihály életét dolgozta föl, igaz nem túl részletesen, jobbára személyes élmények, újságcikkek és kollégák vallomásai alapján. Melis Györgyről Rajk András újságíró szedett össze egy karcsú papírfedelest, később pedig Winkler Gábor orvos, egy vastagabbat, CD melléklettel. Simándyról két könyv is megjelent, Dalos Lászlóé után, immár a művész halála után sok évvel fia, Simándy Péter gyűjtött össze róla szóló újságcikkeket, interjúkat Simándy József újra megszólal címmel. Gregor Józsefről Hollósi Zsolt szegedi újságíró állított össze egy nagyalakú, reprezentatív kötetet. Sólyom-Nagy Sándor kiadott egy önéletrajzi kötetet, Palánkay Kláráról a kitűnő mezzóról pedig Várkonyi Judit írt egy alapos könyvet ugyancsak CD-vel, az 50-es-60-as évek érdekes élő felvételeivel. S a bariton-énektanár Lendvay Andor is megírta a maga meséjét (Két felvonás között). Ágai Karola élettörténetét, pedig férjével, Szendrey-Karper László gitárművésszel együtt dolgozta föl Kerényi Mária (Ők ketten 2001.)Megjelenés előtt áll Batta András könyve Marton Éváról és -zéta- munkája Ilosfalvy Róbertről. Szeged kitűnő drámai szopránjáról, Karikó Terézről Gyémánt Csilla, Kovács Ágnes és Pacsika Emília állított össze egy kötetet.
Gulyás Dénes Mekkora Isten tenyere? című, mintegy 450 oldalas kötete 2013-ban látott napvilágot. Noha a szerző csak idén lesz 60 éves, ki kell mondanunk, hogy tényleges operaénekesi karrierje úgy 10 éve befejeződött. Azóta is rendszeresen föllép karakterszerepekben és koncerteken is közreműködik. Ez azonban olyan, mint amikor a briliáns gólvágó pár évet még levezet a másod-osztályban. Persze, ha egy tenorista 50 éves koráig elénekli a neki való szerepeket, az normálisnak mondható.
Nem tipikus, ha egy Wagner-énekes 69 évesen még jó Trisztánt énekel, vagy egy spinto 62 esztendősen nagyszabású Otellóval búcsúzik a színpadtól, s 65-ön felül csak egy-egy Bánk bán II. felvonást vállal kivételesen ünnepi alkalmakkor. Másik spintónk Otellóra 55 évesen vállalkozott először, s 73 esztendősen Bánkkal köszönt el a színpadtól. Persze, a tenorhang a legsérülékenyebb, de Závodszky Zoltán, Simándy József és Ilosfalvy Róbert karrierje szolgáltat példát arra, hogy meg lehet őrizni sokáig.
Gulyás üstökösszerűen jelent meg a magyar operajátszás egén. Még főiskolásként beugrással énekelte el a Faust címszerepét, majd Taminót A varázsfuvolában. A könyvben megerősíti egyik kedvenc karmester-énekes anekdotámat. Ferencsik dirigálta a darabot, s amikor a nyilvános főpróbán az Képáriához értek, a szigorú főzeneigazgató megállította a zenekart és fölszólt az ifjú tenornak: „Fiam, én tudom, hogy ez nagyon nehéz ária. Maga csak énekeljen, és meg megyek maga után, mint egy bejárónő!”
Gulyás írói erényének tartom, hogy nem kommentálja a kiszólást. Én azonban nem tudok ellenállni a kísértésnek: Ferencsik, mint igazi nagy operakarmester tudta, hogy ebben az áriában nem az a dolga, hogy a saját tempóját, akaratát ráerőltesse énekesére, hanem hogy az minél jobban érezze magát. Így éri el a legnagyobb a sikert a kettőjük produkciója.
Persze ezt csak jóízlésű énekessel lehet megtenni. Gulyásnak pedig egyik fő erénye pontos stílusismerete, muzikalitása és zenei ízlése. A 80-as évek végén összekülönbözött Petrovics Emillel az Operaház igazgatójával, és elszerződött Szegedre. A Rigolettóba állt be először, Fantasztikusan friss, fényes hangon énekelte a herceget, a szerelmi kettősben finom agogikával nagy dinamikai változatossággal építette föl szólamát. A vezénylő Pál Tamás – aki már akkor sem volt épen nyeretlen kétéves - szinte megbűvölten követte tenorját. Aki aztán gyors részt egy frenetikus magas desszel koronázta meg. Erről sajnos nincs felvétel.
Ám ugyanebben az évben Gulyás közreműködött a Zeneakadémia opera tagozatosainak vizsgáján. A Lammermoori Lucia nagy szerelmi kettősét énekelte Rost Andrea partnereként, s ugyanezt a lélegzetelállító hangminőséget és muzsikálást produkálták. Életem egyik nagy opera élménye volt, rettenetesen megörültem, hogy videofelvételét megtaláltam a tubuson. Edgardo teljes szerepét aztán Gulyás sajnos nem énekelte el, pedig nagyon illett hozzá. Együtt léptek föl akkor Rosttal Gulyás első rendezésében a Romeo és Júliában is, de abból sajnos csak a másik párost, a kitűnő Szűcs Mártát és Kelen Pétert halottam.
Gulyás 1982-ben megnyerte a Pavarotti Énekversenyt, s ez meglódította nemzetközi karrierjét. 1984-ben A rózsalovagban debütált a Metropolitanban, s a következő 4 évben Massenet Manonjának Des Grieux-jét, Rómeót, a Bohémélet Rodolfóját és a Hovanscsina Andrejét énekelte New Yorkban. Közben föllépett többek között Londonban, Bécsben, Zürichben, Dallasban, Tel-Avivban. A karrier kiteljesedéséről azonban a könyv csak elnagyoltan beszél.
Részletesen leírja, hogy a 80-as évek végén egy furcsa allergia jelentkezett nála, amit csak nagyon nehezen diagnosztizáltak és tudtak kezelni. Nem beszél azonban részletesebben arról, milyen nehézségeket is okozott neki a betegség, és milyen kudarcokat. Persze megértem, hogy ez egy énekes számára fájdalmas dolog, mégis nagy együttérzéssel és kíváncsisággal olvastam volna róla, mindezt ő hogyan élte meg.
Az egyik stációnak én is fültanúja voltam. 1990-ben a szegedi operatársulat a Bohéméletet mutatta be Gulyással és pályakezdő Frankó Tündével. Eszményi párost alkottak, Tünde hamvas volt és törékeny, Gulyás szenvedélyesen, kifejezően, költőien énekelte. Leszámítva egyetlen hangot. A bemutatón az ária magas C-jén hatalmas gikszert fogott. Ráadásul tovább tartotta a hangot, visszajött a színe, majd újra kibicsaklott, mintha ő maga sem akarta volna elhinni, mi történt. Aztán az opera hátralévő részét, a nehéz III. felvonással makulátlanul, és minden óvatosság nélkül abszolválta. A második előadásra letranszponálták az áriát, de a csúcshangnál ugyanaz történt. Mivel a szerep többi 99 %-a most is nagyszerű volt, nyilvánvalónak tűnt, hogy nem egyszerű betegségről, rossz formáról van szó, talán inkább lelki nehézségről. Azt rebesgették, egyszer korábban egy nagy házban elrontotta ezt a hangot, s azóta fél tőle. (E sorok szerzőjénél épp a bemutató idején diagnosztizáltak egy tüdőelváltozást, úgyhogy abban az időben a kis tbc-s Mimi tragédiája még jobban megborzongatott...)
Gulyás technikáját gyakran kritizálták, mondván legtöbb szerepét feszítetten, egyesek szerint forszírozva énekelte. A hangszín soha nem volt behízelgő, olaszosan puha, ahogy –té.pé- írta a Momuson a Bánk bán-filmről: „Gulyás Dénes nyers 'tenor' hangú csél-csap meráni hercege. Gulyás hangja sok mindennek mondható, csak behízelgőnek nem, Ottóként viszont kitűnően működik.” Viszont a 80-as években olyan fénnyel és intenzitással szólt, a magas regiszter olyan vakító volt, ami egészen kivételes élményt nyújtott.
Talán csak a Mozart-szerepekben szólt minden erőltetés nélkül. Ellenőrizni lehet ezt a Szöktetés tévéváltozatában. Én is őrzök egy nagy élményt. Pál Tamás és a Salieri Kamarazenekar Kübekháza kis templomában adott koncertet. Gulyás olyan finom, könnyedén bánatos Dalla sua pacét énekelt, amelyhez hasonlót azóta sem hallottam.
A 90-es években (Gulyás alig múlt 40) a hang éppen legértékesebb kvalitásából veszített: könnyedségből és a jó magasságból. Ebből adódott, hogy ebben az időszakban Gulyás nagy szerepekkel már alig bővítette repertoárját, hogy csak három kézenfekvőt mondjak: sajnos nem énekelte el például Cavaradossit, Turiddut, vagy a Don Carlost. Megszaporodtak viszont a vocét kevésbé megterhelő koncertföllépések. Isten tenyere, amely a pálya kezdetén annyit segítette, később mintha kicsúszott volna alóla. Betegség, balszerencse, lelki problémák vagy valami más?
Egy biztos: Gulyás soha nem énekelt olyan szerepeket, amelyek tönkretehették volna. Legdrámaibb Puccinije Rodolfo volt, Verdinél is csak Gaberiele Adornóig ment el. Az 1980-as Erkel Színház-beli híres Giuseppe Patané-féle előadásokon B. Nagy Jánossal váltogatták egymást. Egyik jobb volt, mint a másik, de mindkettő nagyon egyéni. B. Nagy Manrico felől közelített a fiatal patríciushoz, Gulyás Tamino irányából.
Tanítani kezdett a Zeneakadémián, volt zenei vezető a Nemzeti Színházban, a Győri Nemzeti Színház operatagozatát vezette, jelenleg Pécsett operaigazgató. Okosan választ darabokat, jól válogatja össze énekeseit. No, és rendezett is néhány darabot.
Sajnos egyáltalán nem beszél Gulyás arról, hogyan építette föl szerepeit. Ez azért is fájó, mert nyilvánvalóan tudatos művészről van szó, aki jó színész is. Csak a végtelen hosszú és rendszeres gyakorlást ismételgeti, de elhallgatja voltaképpen mit és hogyan kell gyakorolni, hogy valaki eljusson a Metropolitanbe? Hasonlóképpen nem enged belesni énektechnikai műhelyébe. Sem saját nehézségeit, megoldásait sem a tanítás fortélyait nem osztja meg velünk. Végig izgalommal vártam a szerep-, és darabelemezéseket, értelmezéseket. Már csak azért is, Gulyásnak, mint operarendező nyilvánvalóan nem spórolhatja meg az analízist.
Idén lesz 60 éves. Ez egy tenornak tisztes nyugdíjaskor. Ám írónak úgyszólván gyermekkorú. Hátha ezeket a titkokat is megírja egyszer.
