Matthew Boyden: Richard Strauss

Matthew Boyden: Richard Strauss
Fordította: Borbás Mária
Európa Könyvkiadó
2004

\"Strauss elsőrendű karmester, másodrendű zeneszerző és harmadrendű emberi lény.\"
(Julius Korngold zenekritikus)

Kezdjük rögtön azzal, hogy remek könyv. Szakszerű, részletes, de nem vész el a fölösleges részletekben, könnyű benne tájékozódni, és mindezek ellenére még olvasmányos is. Matthew Boyden nem kevesebbre vállalkozott, mint végigvezetni az olvasót a 19-20. század fordulójának egyik legjelentősebb, de mindenképpen a legnagyobb hatású zeneszerzőjének?, karmesterének?, operaigazgatójának?, zenészének? az életén. Egy olyan emberén, akinek sohasem bocsátották meg - sem kortársai, sem az utókor - csillagászati honoráriumait, gátlástalan törtetését, elviselhetetlen arroganciáját, sokszor hangoztatott felsőbbrendűségét, a pénz és a velejáró hatalom - esetleg a hatalom és a vele járó pénz - kritikátlan szeretetét, a szülői házból hozott és a politikai helyzet által bőven támogatott antiszemitizmusát, és nem utolsó sorban munkamániáját. Strauss munkának tekintette a zenét. A színházcsinálást épp úgy, mint a komponálást. Hidegfejű számító volt, akit a végeredmény mégiscsak - szinte minden esetben - igazolt.

Boyden bőven foglalkozik Strauss politikai/történelmi környezetével, világnézetének kialakulásával. Hibája, hogy hiányként ró fel a zeneszerzőnek sok olyasmit, amit legfeljebb az alkotó folyamattal közelebbi kapcsolatba soha nem kerülők tételeznek fel: tudatos pályaív-építést, filozófiai hátteret, stiláris fejlődést. Újra és újra elcsodálkozik, hogy miként követhetik egymást az életműben fajsúlyos és könnyűvérű, elgondolkodtató és szórakoztató művek.

Tény, hogy Strauss nem nagyon reagált korának társadalmi kérdéseire, műveit nem járja át a társadalomkritika, nem foglalkoztatták a hétköznapi dolgok. (Mint ahogy nem is szeretett hétköznapi emberekkel találkozni, beszélgetni.) Kérdés, hogy mindez valóban bűn, szellemi restség, struccpolitika, vagy egyszerűen csak az empátia teljes hiánya? Tény, hogy kínos lehetett az ebéd a koldusszegény Debussynél, akinek egész idő alatt a saját honoráriumáról tartott előadást, de ettől még pl. a Till... nem lesz gyengébb darab.

Boyden amúgy is szívesen detronizálja a \"modern zene\" atyját. Minden különösebb indoklás nélkül, sorban jelenti ki valamennyi művéről, hogy mennyire reménytelenül ódivatúak, mennyire maradi felfogásban, konzervatív divat szerint készültek. Elismeri hangszerelési bravúrjait, de mintha zeneszerzőként nem sokra tartaná könyvének alanyát. De mindezek a szubjektív ítéletek nem befolyásolják az életrajz gazdagságát, a megfogalmazás gördülékenységét.

Strausst sokan és sokszor próbálták meg jellemezni. Az egyik legtalálóbbat szívesen idézem. Korának Fáy Miklósa, Romain Rolland szoros barátságot tartott korának Kocsis Zoltánjával, Richard Strauss-szal. Gyakran találkoztak, s Rolland egy hosszabb párizsi tartózkodás után az alábbi summázatot adja: Strauss shakespeare-i barbár; művészete áradó, egyidejűleg terem aranyat, homokot, követ és szemetet; ízlése szinte semmi, érzelmeinek hevessége már-már az őrülettel határos... És ő maga nagyobb, mint művei, őszinte, lojális, és tökéletesen nyitott. Jól ítéli meg saját magát. (248. old.)

Néhány fordítói tévedés azért becsúszott ebbe a kiadványba is. A B-major-t B-dúrnak fordítani nem lenne nagyon zavaró, ha a szöveg nem utalna a H-dúr skála hangjaira (159. old.). Zenészeket nyilván zavar a \"kvarttá emelkedő kvint\" (184. old.) vagy a \"kisfuvola\" a piccolo helyett, illetve a \"basszusdob\", mely gondolom a bassdrum (nagydob) nem túl sikerült nyelvújítási kísérlete (251. old.). Az viszont, hogy az ausztriait osztráknak fordítjuk-e (195. old.), inkább talán már csak nyelvi ízlés kérdése.

Jogos a kérdés, ha egyszer tényleg jó ez a könyv, akkor mit kötözködöm? Talán éppen azért. Egyrészt, mert nehéz fogást találni rajta, annyira tömör és lényegre törő, másrészt a legkevesebb szakfordítási tévedés is sok egy komoly és nyilvánvalóan sok éven át \"A STRAUSS-KöNYV\" címet önmagának joggal követelő kiadvány esetében.