Kis nagy könyv (Stephen Pettitt: Opera)

STEPHEN PETTITT: Opera
Fordította: Petrányi Judit
144 oldal
3700 Ft
Képzőművészeti Kiadó
Mű és mestere sorozat
2007

A Képzőművészeti Kiadó két évvel ezelőtt jelentette meg Marcus Weeks Zene című könyvét, mely szokatlan szövegstílusával és képi világával tűnt ki a rendre megjelenő, hasonló célú, komolyzenei ismeretterjesztő kiadványok sorából. A tördelés újságok lapjait idézte, a szöveg pedig szakszerűsége mellett közvetlen nyelven sorolta a zenetörténet korszakait, jellemző műveit, neveit. Mindehhez társult egy a lapok tetején futó \"időszalag\", amelyen Weeks az éppen bemutatott kor egyéb érdekességeiből szemezgetett.

Most pedig a kiadó megjelentette, afféle folytatásként, vagy szakosodásképp az Opera című könyvet. A szerző ezúttal más (Stephen Pettitt - amúgy a Sunday Times és a Financial Times szakírója, valamint az Opera és a Gramophone munkatársa), a forma és a stílus viszont szinte semmiben sem különbözik attól, amit a korábbi kötetben megismerhettünk.

A Cameratától és Peritől indulunk, az utazás szinte napjainkig tart - a műfaji végállomás a virtuális operaelőadás, a komponisták sorában pedig a legifjabbak legifjabbika az 1960-as születésű Mark-Anthony Turnage.

A szakszerűség tényét emlegettem az első bekezdésben, s ez az adatokra és a fontosabb tényeke nézve igaz, de a nyelvezet ezúttal is eltér a megszokottól. A bármely más, zenei témájú könyvben megtalálható, tulajdonképpen száraz, semmitmondó információk új köntöst kapnak, az ismertetőknél sablonos mondatoknak nyoma sincs - Pettitt narrációjában például a Don Giovanni \"a mai bűnügyi tudósítások nyelvén szólva egy betöréssel, megerőszakolási kísérlettel és gyilkossággal nyit\". És, persze, mint oly sokan mások, Pettitt sem tudja megtagadni saját ízlését - ám nem is akarja, sőt, időnként személyesen ki-kiszól a lapokról. Ráadásul olyan szinten szubjektív, hogy a nevesebb énekesek közé bevallva saját kedvenceit tette, de ennek dacára őket sem kíméli - ha kell, beáldozza a precizitást a stílusért.

De pont ez a lényeg az egészben, hiszen biográfiai és zenetörténeti adatok máshol is fellelhetők. Pettitt egyrészt a \"laza dumával\" kedvet csinál, másrészt a szűkös keretek között olyan választékot tálal, hogy arra panasz nem lehet. A kötelező körök mellett számtalan \"-kortárs\" szerzőt, és \"-korabeli\" operát sorol, jellemez; a XX. században keletkezett, sokak számára ismeretlen (és/vagy borzalmas) művekről pedig valami hihetetlen lelkesedéssel beszél.

Némi különbség akad a Zene és az Opera között a körítést illetően is - e mostani könyvben az \"időszalag\" sokkal inkább szakmázóbb, elődjéhez képest jóval több olyan eseményről tudósít, amely kifejezetten a zenéhez, sok esetben a főanyagban taglaltakhoz passzol. De itt is felbukkan rengeteg egyéb, látszólag a fősodortól eltérő érdekesség, mellyel teljesebbé válik a korrajz. És Pettitt itt sem hagy ki ziccereket. Ízelítőképp:
\"1724 - Angliában egyre népszerűbb az először Hollandiában párolt gin (nevét a boróka holland nevéből kapta). A tonikra még 134 évig várni kell.\"
\"1825 - Törvények kárpótolják az arisztokráciát a francia forradalom alatt elszenvedett veszteségeikért. Kissé késői vigasz mindazoknak, akik a fejüket vesztették el.\"
\"1840 - A Trafalgar tér galambjainak legnagyobb örömére Londonban felállítják Nelson admirális emlékművét.\"

A fordítást ezúttal is Petrányi Juditra bízták, és nem csináltak rossz boltot (\"...Aeneas, mint király, eléggé nyúlbéla...\"), emellett a könyv magyarítása kapcsán dicséret illeti a kiadót is, hogy időben és térben közelebb helyezte hozzánk Pettitt eredetileg 1998-ban megjelent munkáját. De, hogy ne beszéljek rébuszokban: az eredeti kiadásban Erkel, Ruzitska József, Bartay András, Mosonyi, Hubay valószínűleg nem kapott akkora súlyt, mint itt (már, ha bármelyikük is meg volt említve...), a 98-as változatban még eleve nem szerepelhetett Ligeti halálozási évszáma, és biztos, hogy a Művészetek Palotája sem volt ott a világ leghíresebb játszóhelyeinek listájában.

Még egy dolog, ami változatlan maradt: bár az illusztrációk jogtulajdonosairól precíz listát kapunk, továbbra sem tudhatjuk meg, ki az a grafikus, akinek a rengeteg találó karikatúrát köszönhetjük.

Nincs mit tovább ragozni: a könyv tökéletes bevezető az outsidereknek, emellett rendkívül szórakoztató olvasmány a bennfenteseknek.