„Hol a színpad: kint-e vagy bent?” – Birgit Nilsson könyvéről

Birgit Nilsson: LA NILSSON – Opera az életem
fordította: Gáti István
ISBN 978-615-5062-49-0
Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2020
416 oldal

Megismételhetetlenül egyedülálló tünemény volt az operaművészet egén Birgit Nilsson. Ugyan pályája épp a karmester-centrikus világnézet uralkodása idején ívelt föl, mégis mindvégig meg tudta őrizni kivételes egyéniségét – olykor némely dirigens-diktátor ellenében is. Szinte akármihez fogott, minden kinccsé vált a torkában.

Persze, ehhez nagyon kellett ismernie a hangi határait, s azt ismerte. Szüksége volt még hideg fejre, jó állóképességre, páratlan idegrendszerre, olykor humorra, no és természetesen jó cipőkre óriási számban, ahogy erre egyik kései interjújában maga is kacagva emlékezett. Birgit Nilssonról már aktív időszakában is anekdoták sora idézte fel, milyen két lábbal a földön álló típusú művész volt. Most a Rózsavölgyi és Társa Kiadó jóvoltából a magyar olvasó is közvetlenül a Díva visszaemlékezéseiből értesülhet e különös művészpálya alakulásáról. Külön ínyencség, hogy a könyv egykori kiváló baritonunk, Gáti István értő és igényes fordításában kerülhetett a kezünkbe.

Nem kell megijedni, nem a gusztustalanul ömlengős önportrék egyikét vehetjük kezünkbe (mint oly sok pályatárs esetében). Nilsson szerencsére a saját életére éppoly maró szarkazmussal tekintett, mint az Őt oly sokszor földbe döngölni szándékozó dirigens- és operadirektor-hiénákra. A konfliktusaira általánosan jellemző volt, hogy mindig egy taktussal előrébb járt partnereinél, s egy idő után még a híres (ergo, híresen undok) Herbert von Karajan is megtanulta, hogy akkor jár jobban, ha nem köt bele a váratlan és gyors riposztokra hajlamos énekesnőjébe. (Amúgy igazán szakmai indoka sosem volt erre.)

A könyv természetesen rendhagyó abban az értelemben is, hogy nem győzelmi harsonák sora alkotja, hanem az életpálya után megmaradt, letisztult érzések esszenciáját kapjuk. Hangulatjelentések, színes és szellemes leírások váltják egymás. Hogyan élte meg az egyre nagyobbra kinyíló világ dolgait egy egyszerű, de tehetséges szellemű lányka.

Érdemes minden pályakezdőnek végigolvasnia annak ellenére, hogy aligha talál benne olyan receptet, amit egy az egyben adaptálhat majd saját karrierjére. Ugyanis a dél-svédországi falucska parasztlány szülöttjének útja a világ vezető operaházaiba egyszerűen utánozhatatlan. Ha mégis valamiféle tanulságra lenne bárkinek szüksége, a könyv olvastán csak olyan általánosságok maradnak meg (szerencsére nem szó szerint kimondva), hogy mindig maradj hű önmagadhoz, ne hagyd Magad bárki által befolyásolni, és hasonlók.

Hogy mégis miért fantasztikus ez a könyv?

Egyrészt, pontos kör- és kórkép a karmesterközpontú operaéletről, ami a második világháború utáni zenés miskulanciát meghatározta. Azért is fontos ennek rögzítése, mert ennek ellentmondásai miatt (is) tudott olyan akadálytalanul belefolyni a nagyvilág a manapság uralkodó rendezőcentrikus zenés színházba. Ha ennél kicsit továbbgondoljuk az eseményeket, már láthatjuk előre, hogy gyermekeink már ugyanúgy történelemként fognak erre a mostani időszakra visszagondolni, mint ahogy mi a múlt század ’60-as éveire.

Azután nagyszerű jellemzéseket találunk még Nilsson könyvében az általa énekelt operákról, a kedvenc szerepeiről. Végre egy énekesnő, aki a partnerei sokaságáról szeretettel tud beszélni, természetesen a rá jellemző ironikusan félrekacsintó szemüvegen keresztül. A könyv első harmadában kezdtem el figyelni, milyen gondosan megválogatott (és elképesztően találó) jelzőkkel illeti tenoristáit. Ahogy haladunk előre, újabb és újabb nevek bukkannak fel, de a memoáríró díva egyetlen jelzőt sem csépelt el kétszer, mindenkinek megtalálta a hozzá legjobban illőt. (Pedig majd három generációnyi partnert elfogyasztott, van köztük olyan, aki 1920-ban már a csúcson volt és olyan is, aki még mindig pályán van.)

Igényesen, derűsen és szórakoztatóan megírt könyv, de ez senkit ne vezessen félre, mert tudjuk, hogy az emberiség legnagyobb bohócai voltak a legsúlyosabb depressziósok is egyben. Mert ugyan volt az a fantasztikus út Västra Karuptól Bayreuthig, Bécsig, Londonig, Milánóig, New Yorkig, de ez az utca egyirányúnak bizonyult még Birgit Nilssonnak is.

Nehéz egy sikeres életút után bárkinek zökkenőmentesen visszavonulni, de ezerszer nehezebb egy olyan elképesztő pályát sikeresen lezárni, mint amit Ő futott be. Másoknak sem igen sikerül (már, aki megéri a békés nyugdíjkort), a tétlenség pedig kegyetlen hóhér. Van olyan ritka szerencsés, aki megtalálja önmagát valami teljesen más irányú tevékenységben, esetleg marad a szakmában, az utódok kinevelésében. De mások (és ők vannak többen) a szemünk láttára bontják le gondosan felépített életművüket a haza és a kassza oltárán. A nagy többségnek a visszavonulás mindenképpen kín, de erről a kínról Nilsson persze egy szót sem ír könyvében, azt is csak a sorok között találjuk meg, szinte véletlenül elpöttyintve.

Tanulságos könyv, még ha a tanulságot mindenkinek magának kell leszűrnie (akár saját magára nézve). Megfejthetjük magunk a nagy talányt. Ahogy Balázs Béla mondja a Kékszakállúban, amiben egyébként Nilsson is fellépett:

„Szemünk, pillás függönye fent:
Hol a színpad:
kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok?”