Hogy láttuk Kodályt? (Dalos Anna: Forma, harmónia, ellenpont)

DALOS ANNA:
Forma, harmónia, ellenpont
Vázlatok Kodály Zoltán poétikájához
240 oldal
2990 Ft
Rózsavölgyi és Társa
2007

Dalos Anna könyvének alcíme legalább annyira beszédes, mint amennyire a főcíme: Forma, harmónia, ellenpont. Vázlatok Kodály Zoltán poétikájához. Azért tartom fontosnak a magam kurta kommentárjában citálni újra a cím(ek) szavait – kivált, hogy a fejlécben feljebb amúgy is olvasható –, mert hallatlan biztonsággal és precizitással ragadják meg a lényeget a jól megválasztott a paratextusok, biztos alapot adva az olvasásban való tájékozódáshoz.

A vázlat mint műfaji megnevezés egyfelől utal az egyes fejezetek szükségszerű lezárhatatlanságára, amennyiben azok filológiai, valamint interpretációs stratégiákat is kibontanak, másfelől pedig, elkerülendő a befejezettség, a véglegesség látszatát, a passzusok egyfajta kísérlet-jellegét is jelzi. A vázlat e tekintetben kimondottan posztmodern műfajmegjelölés, hiszen az értelmezés és a szöveggondozás lezárhatatlanságával számol, s természetesen nem abban az értelemben tekintendő vázlat-sorozatnak ez a tanulmány, mintha félbemaradt gondolatkezdeményeket, vagy esszészerű, a szubjektivizmus sánca mögé rejtőző szöveghalmazokat nyújtana, éppen ellenkezőleg: Dalos Anna írása a zenekutatás magas minőségű tudományos bázisán fogant.

Minthogy nem érzem magam kompetensnek a tanulmány zenetudományi-zeneelméleti konzekvenciáit bírálni, inkább arra használom fel az alábbi sorokat, hogy Dalos elméleti-módszertani alapvetéseire reflektáljak. A szerző ugyanis olyan ambíciókkal adta nyomdába írását, hogy szövege célzottan hozzátegyen valamit a megújuló Kodály-kutatás irányaihoz. Ennek mentén a szöveg olyan diszkurzusban találja meg a maga helyét, mely Breuer János munkáiban látja a Kodály-kutatás követendő útjait, s az Eősze-féle recepcióval szemben foglal el pozíciót. Noha a szerző elsődleges tervei még olyan irányban tájékozódtak, mely szerint a Kodály-iskola jellegzetességeit írta volna le a dolgozat, azonban az elméleti alapok tisztázásakor, s elsősorban a felhasználható-kutatható alapanyag vizsgálatakor vált világossá, másfajta megközelítést is lehetővé tesz a kutatandó szöveg-korpusz, jelesül magának Kodálynak a zeneszerzői gondolkodását is megvilágítja.

Dalos kiindulásának érdemi felismerése, hogy a Szabolcsitól Ujfalussyig húzódó, Kodály Zoltán poétikáját tárgyaló szövegek ma már zavarónak tetsző apologetikussága legfeljebb az ismeretterjesztés, a népszerűsítés szintjén képesek belátni e poétika határvonalait. Ennek mentén Dalosnak is számot kell vetnie a szakirodalom súlyos fogyatékosságaival, miszerint az eddigi Kodály-kutatás elméleti megalapozottságát, következésképpen ugyane szférában tett konklúzióit tekintve is jócskán le van maradva a megkívánt tudományos színvonaltól; más szóval, korszerűtlen és elavult, nem képes lépést tartani az elmúlt évtizedek paradigmaváltásaival. Dalos célja egyfelől, hogy hozzájáruljon a Szabolcsi-féle, eredendően pozitivista sugallatú Kodály-mítosz lebontásához, pontosabban annak felülvizsgálatához, másfelől pedig, hogy a hermeneutika, illetőleg a recepcióesztétika kérdésfeltevéseit érvényesítve találjon utat Kodály Zoltán poétikájának szabatosabb feltárásához.

A címben alkalmazott „poétika” kifejezés, akárcsak az elméleti alapok posztulálásának forrása is igen beszédes, alapvetően irodalomelméleti kiindulású. Vagyis a posztmodern teoretika bevett terminológiája kap helyet benne, úgymint „hatástörténet”, „horizont”, „összeolvadás” és így tovább, s ennek megfelelően alakul a felhasznált elméleti szakirodalmi apparátus is. Gadamer, Jauss, Foucault, valamint Harold Bloom alapszövegeivel számol Dalos, kiegészítve Thomas Schäfer (és Richard Taruskin) hermeneutikai indíttatású, de a zenetudomány területére alkalmazott meglátásaival, s ezek fogalomtárát mondja fel elsősorban a Bevezetőben. Az interpretációt mint a műben rejlő „üzenet” kibontását érti, a műalkotást pedig mint kulturális jelentéshordozót definiálja.

Ezen teoretikus fundamentum segítségével képes Dalos szembefordulni a bírált Eősze-hagyománnyal, s a történeti totalitás illúziója, és az életmű megbonthatatlan egységének demonstrálása helyett a részegységek felmutatására, az alkotói korszakok elkülönítésére törekszik, mely óhatatlanul magával vonja a rögzült kánon újragondolásának kísérletét, illetőleg bizonyos kánonképző mechanizmusok felmutatását és bírálatát, továbbá számot vet a rekanonizálás sürgető igényével is.

Dalos erénye például, hogy Johannes Brahms műveinek a kodályi életműre gyakorolt befolyását kibontja és elemzi, hogy Kodállyal mint egyházi zene-szerzővel számol, s több, ritkábban vizsgált darabbal kapcsolatban (Concerto) is megfontolandó észrevételetek közöl. Elsődleges szempont nála a kontextus minél szélesebb ismerete, mind a történelmi, ideológiai, politikai stb. környezet tekintetében, ennyiben kifejezetten diszkurzív jellegű elemzésnek veti alá a szerző a vizsgálat tárgyát. Egyes darabokra kifejezetten mint programzenei kompozíciókra figyel (Antony Newcomb nyomán), s azok narratív struktúráját szemléli, valamint szerves kapcsolatot keres a Kodály-figura különböző jellegű megnyilvánulásai között (Kodály, a pedagógus, ill. Kodály, a zeneszerző), melynek segítségével a komponista zeneszerzői gondolkodásának és poétikájának mélyebb megértését célozza.

A könyv egy felkészült, képzett, gondolkodó kutatót mutat, aki kész elmélyülni Kodály Zoltán műveiben éppúgy, mint a szakirodalomban, a hagyaték dokumentumaiban, vagy a visszaemlékezések halmazában és egyéb forrásmunkákban, s képes ezeken keresztül az életmű egyes töredékeit önállóan rendszerezni, a rendelkezésére álló információkat következetesen feldolgozni és a szükséges következtetéseket levonni. Dalos Anna jelen tanulmánya vitán felül komoly előrelépést jelez a XXI. századi Kodály-olvasásunkban.