Hatalmasok és fellegjárók (Szolomon Volkov: Sosztakovics és Sztálin)

SZOLOMON VOLKOV:
Sosztakovics és Sztálin
312 oldal (+ 16 oldal képmelléklet)
3700 Ft
Napvilág Kiadó
2006

1997-ben minden előzmény nélkül jelent meg Volkov tollából, Dmitrij Sosztakovics szokatlanul nyílt és őszinte szavaival a Testamentum, mely egy sajátosan kelet-európai entellektüel érzelmeibe és gondolataiba engedett bepillantani. Akkor még kevesen tudták, ki az a Szolomon Volkov - meg nem is volt évforduló. Idén, a zeneszerző születésének centenáriumán mintegy a Testamentum kommentárjaként jelent meg a Sosztakovics és Sztálin. A két könyvet immár együtt kell olvasnunk.

Ez idáig Gereben Ágnes Művészet és hatalom című könyve volt az, mely ebben a témában némileg eligazítani volt képes a magyar olvasót: írói sorsokra, művészek és hatalmasok viszonyára kérdezett a kommunista diktatúra legsötétebb esztendeiben, közismert irodalmárok meghurcoltatásának krónikáját fedte fel, az orosz értelmiség kilátástalan küzdelmét festette a sztálini terror idején és az azt követő években - óriási adathalmazzal, szárazon, tárgyilagosan, mégis borzongatva.

De Volkov könyve más. Más, mint Gerebené, és persze más, mint a Testamentum. A Sosztakovics és Sztálin origójában a Vezér áll, élet és halál ura, aki feszülten figyeli a szovjet kulturális élet minden rezdülését, s ha kell, maga \"tesz rendet\" a fejekben - no meg a színházakban, a mozikban, a könyvkiadóknál és így tovább. Joszif Sztálin, ha szükségesnek ítéli, személyesen hívja fel Paszternakot, Bulgakovot, Sosztakovicsot, hogy \"jobb belátásra\" bírja őket. A Gazda (ahogyan akkoriban nevezték sokan) éjjel-nappal rajta tartotta a szemét az engedetlen művészeken, nehogy azok valamiféle önkényes formalizmus bűnébe esve, vagy a művészi önkifejezés ellenőrizhetetlen örve alatt tévútra kormányozzák a szocializmus szekerét. Itt minden csak Sztálinhoz mérve nyerte el az értékét, minden csak Sztálinhoz képest létezett.

Joszif Sztálin a kultúrát kezdettől fogva politikai fegyverként használta az ideológiai nyomásgyakorláshoz, s bevallottan főszerepet szánt az értelmiség krémjének a békeharcban, az agitációban, a kommunizmus építésében, s rendkívüli módon bőszítette, ha azok \"visszaéltek\" kiváltságos helyzetükkel. Hogy a szovjet kulturális élet kiemelkedő személyiségeit élete végéig rövid pórázon tartotta, azt bizonyítja, idővel csak erősödött benne ez a meggyőződés.

Volkov könyve furcsa módon megőrzi a Testamentum mozaikszerűségét, olvasmányos ugyan, de pontos diagnózisra törekszik, bőséges forrásanyaggal és imponáló tárgyi tudásról tanúságot téve viszi el az olvasót a századközép szovjet kultúrpolitikájának koromsötét erdejébe, a Sztálin-díjtól Szibériáig és vissza. Sosztakovics pedig - aki egyszerre volt üldözöttje a sztálinizmusnak és a birodalom legfontosabb kulturális reprezentánsa - csak egy volt azon művészek közül, akiket a Generalisszimusz mindent látó szeme elkísért. Volkov többek között Ahmatova, Mandelstam, Babel, Paszternak, Mejerhold, Eisenstein és Bulgakov sorsán és művészetének alakulásán keresztül igyekszik bemutatni a kort, s a fojtogató légkört, melyben Dmitrij Sosztakovicsnak is dolgoznia kellett. De nem egyoldalúan Sztálin játszotta a hírhedt \"húzd meg - ereszd meg\" játékot az írókkal és zeneszerzőkkel. Maga Sosztakovics is (mások mellett) gyakran feszítette Sztálin türelmét; egyszóval kíméletlen játszmát folytatott egymással a rettegett uralkodó és a fellegjáró művész. A hatalom maga és a krónikás, vagy ha tetszik, a \"teremtő ember\".

Volkov szerint Sosztakovics tudatosan vette fel a helyzet és a hagyomány kínálta szerepmaszkokat, a jurogyivijét is, a régi orosz tradícióból eredő \"szent őrült\"-ét. Sztálin pedig kész volt eljátszani az uralkodó szerepét. Puskin és I. Miklós cár példája, melyet Volkov oly kimerítően ecsetel, mindkettejüket inspirálta, s a zeneszerző és a főtitkár szándékoltan helyezkedett el a \"király\" és a \"bolond\" szerepeiben. A cár és a jurogyivij egymásra találtak. Volkov persze nem erőlteti feleslegesen a puskini párhuzamot, csak mint vállalt előképet vázolja. Sosztakovicsot pusztán mint jurogyivijt tálalni félreértés volna, részben, mert, mint írja, felvett szerepről van szó, mely kizárja a valódi bolondságot, részben pedig, mert más orosz művészek sokkal inkább voltak alkalmasak az \"udvari bolond\" figurájának betöltésére, mint Sosztakovics; ilyen volt Danyiil Juvacsov (Harmsz) vagy Marija Jugyina, akik különc megjelenésüknél és életvitelüknél fogva játszhatták el ezt a szerepet. Márpedig a király és bolondja párokba rendeződnek a történelem során, egy uralkodóhoz csak egy eszelős tartozhat. Emellett a jurogyivij pozíciójába helyezkedő Sosztakovicsot inkább áldozatként láttatja Volkov, nem \"szent emberként\", s a bolondságot mint a történelem során állandóan változó, kívülálló vagy marginális diszkurzív pozíciót nem elemzi (v. ö. Michel Foucault: A diskurzus rendje).

Ennek nyomán a szerző csupán azokkal a zeneművekkel foglalkozik terjedelmesebben, melyek e hatalmi és alkotói spirál, megalkuvás és kiállás oppozíciója, vagy ezen óriási teher alatt kiérlelt alkotásesztétika szempontjából jelentőségre tarthatnak számot: a szimfóniákkal és irányzatos kórusművekkel, a megbélyegzett operákkal, a Sztálin-díjas film- és kamarazenékkel. A nyolcadikat kivéve a vonósnégyesekről alig esik szó. Márpedig mivel nemcsak a Sosztakovics-kánont, de a komponista művészi magatartását is eredendően meghatározta az az ideológiai nyomás, mely egy voltaképpeni avantgárdistából szervilis vörösgárdistát igyekezett faragni, s legfeljebb a nyolcvanas évek végétől lehetett szó a sosztakovicsi életmű tényleges újrakanonizálásáról, a válogatás szempontjainak posztulálása innen nézve módfelett lényegesnek tetszik.

A könyv legnagyobb tanulságait így nem pusztán a történelmi párhuzamokon keresztül kell levonnunk, azok önmagukban vizsgálva is fontos tapasztatokat hordoznak művészet és hatalom különböző sémáira, kulturális viselkedési módokra vagy a műalkotás megértésének lehetőségeire vonatkozóan - a történelmi tényeken túl is. Volkov könyve arra tesz kísérletet, hogy eddig még felszínre nem került információkkal, politikai játszmák, személyes sorsok és különös emberi viszonyok bemutatásával látassa egy eszement kor logikáját, ahol eszementnek látszani épp olyan racionális és következetes lépés volt, mint elsütni a saját halántékunkhoz tartott pisztolyt.