„Úgy zongorázom, mint az Isten” (Monsaingeon Gould-könyve)

BRUNO MONSAINGEON:
Glenn Gould – Egyáltalán nem tartom magam különcnek
230 oldal
2900 Ft
Holnap Kiadó
2007

*

Glenn Gouldot nem pusztán csodáltuk, de imádtuk csodálni, nem egyszerűen bálványoztuk, de mindennél jobban szerettük őt bálványozni. Rajongtunk érte, ő pedig szerette, ha rajonganak érte. Csak azért is csodabogárnak tartottuk, mert így láthattuk őt olyannak, amilyennek szerintünk lennie kellett: különcnek, exhibicionistának, infantilisnek és így tovább.
Az excentrikust láttuk benne, mert azt akartuk látni benne. Megmosolyogtuk zongoratanár-riogató test- és kéztartását, folytonos dudorászását, ügyetlen balkezes vezénylését, kikacagtuk örökös kesztyűviseletét, a patikaszerek számára fenntartott ormótlan táskáját és persze az elmaradhatatlan, rozzant zongoraszékét. Mert csak így voltunk képesek megérteni azt az utánozhatatlanul eredeti zongorajátékot, azt a semmivel sem összekeverhető, sajátos zongorázást, amit produkált, hogy a racionális-formális logikán túlra, egy „félnótás zseni” buta rigolyái közé utaltuk ezeket.

Bruno Monsaingeon könyve magát a művészt szólaltatja meg mindenekelőtt, alkalmat kínálva, hogy választ adjon a személye körül kialakult kérdésekre, anomáliákra, s valamiképp megvilágítsa, mit miért tesz. Gould tucatszám adott interjút pályája hosszú évtizedei alatt – éppen ezek jó részét gereblyézi össze e kötet –, mégis alig-alig tudta eloszlatni a köré szőtt túlzó vagy épp koholt mendemondákat és rossz ízű tréfákat, melyeket a cinikus (bulvár)sajtó gerjesztett és terjesztett ugyan erőszeretettel, de majd’ minden zenerajongó elméjébe befészkelte magát a fésületlen, buggyant géniusz nyomasztóan leegyszerűsített Gould-képe. Édeskeveset számított, hogy interjúiban a művész a legszigorúbb logika mentén oszlatja el a rossz szóbeszédeket, a félreidézett vagy manipulált anekdotákat, hogy racionális magyarázatokkal szolgál önnön különcségeire, pontosan ismerve azokat; mi Gouldot igenis csodabogárnak, a „hagyományos” zongoraművész karikatúrájának kívántuk látni.

Oktalan különcségeket ismertünk fel nála akkor is, mikor a harmincas évei elején örökre felhagyott a koncertezéssel, hogy idejét kizárólag lemez- és televíziós felvételek készítésének szentelje. Ideológiája, melyet döntését igazolandó kikanyarított hosszas esztétikai elmefutatásaiból, bár furcsának, idegennek tűnhetett, Gould saját észjárása alapján nagyon is logikus okolás volt. Sőt, talán még azon túl is.
A zongorista célja pedig napnál világosabb volt: a perfekció iránti olthatatlan vágy kiélése, hisz szerinte képtelenség a tökéletest a koncert nyomasztó légkörében megközelíteni. Számára a hangverseny egy gladiátorviadalhoz hasonlított, ahol közönségnek egyéb célja sincs, mint versenyző (művész) hibáit és mielőbbi elbukását lesni. Gould megszállottan gyűlölt minden kritikátlan konvenciót, mely a hangversenyezés kultúrája köré szövődött az évszázadokkal, megvetett minden ilyen irányú mesterkéltséget és erőltetett ítészi diskurzust, a megismételhetetlenség és az egyszeri művészi inspiráció lényegtelen körülményekké degradálódtak nála. Azonban a lemezstúdió légköre igazi otthonává lett, ahol senkiéhez sem fogható életművet hozott létre.

Ám a stúdiómunkák évei, a sorozatban megjelenő hanglemezek csak újabb és újabb dilemmákat generáltak, melyek a nyilvánosság elé kerülve ismét csak kínos pletykákat és a személyét érintő, cseppet sem hízelgő kérdéseket és vádakat szültek. Bach, azután Bach, majd Bach megint, egy sor Beethoven, a zongoraversenyek Bernsteinnel és Stokowskival, Mozart-szonáták csak azért, hogy legyenek, s a kanadai bebizonyíthassa ezek alacsonyabb rendűségét. És miért nincs Scarlatti, hol marad Chopin meg Schumann, s miért éppen Sibelius-szonatinák és Strauss kétes dicsőségű zongoradarabjai, és honnan ez a perverz rajongás a második bécsi iskola rémei iránt? És Gould szinte szóról szóra cáfolja az őt érintő sületlenségeket, higgadtan magyarázza, miért nem kedveli a nagy romantikusokat, és miért vonzódik olthatatlanul a Schönberg és Berg nevű közellenségekhez. Ízlése kétségbevonhatatlanul következetes, ítéletei világosabbak, mint a nap – csak a legtöbbünk számára pokolian nehéz lett volna azonosulni a döntéseivel.
Glenn Gould volt a mi torz arcunk a tükörben, az ember, aki helyettünk gondolkodott.
De meggondolta valaki is az évek alatt, vajon Gould görnyedt testtartásával lehet-e például Lisztet játszani a zongorán?

Ez azonban keveseket érdekelt. A közönség inkább elnézett a páratlan Hindemith-felvételek mellett és Schubert meg Rachmaninov hiányát reklamálta. Jellemző, harsogták, mikor megtudták (szintén interjúból), hogy Gould kedvenc zeneszerzője nem Bach vagy Beethoven, hanem az angol reneszánsz ősapja, Orlando Gibbons, vagy, hogy csaknem száz zenemű megkomponálásába fogott, de fél tucatot sem fejezett be. És eközben Glenn Gould mást sem tett, mint vélt különcségeinek okait magyarázta, holott cseppet sem gondolta magát különcnek. De annyira vágyott az elismerésre, hogy néha talán az sem zavarta, hogy a közönség csupán egy nagyra nőtt csodagyereknek tartja.