Fryc (Barbara Smoleńska-Zielińska: Fryderyk Chopin élete és zenéje)

BARBARA SMOLEŃSKA-ZIELIŃSKA:
Fryderyk Chopin élete és zenéje
CD-melléklettel
288 oldal
4500 Ft
Európa Könyvkiadó

Okkal időzítettük e könyv kommentárjának megjelenését február havának 22-ik napjára. Ez a nap ugyanis afféle apokrif Chopin-születésnap. A hivatalos, kanonizált időpont természetesen március 1-je, szimbolikusan ekkor kezdődik az idei Chopin-év is, a híres bicentenárium. A márciusi születési dátum - mint erről az itt tárgyalt kötet szerzője, Barbara Smoleńska-Zielińska is beszámol a 9-10. lapokon - azonban csak Fryderyk Chopin édesanyjának emlékezetében élt, mint gyermeke világra jöttének ideje, s természetszerűleg maga az érintett is e napot tartotta a születése napjának. A brochówi plébánia anyakönyve azonban egy héttel korábbi időpontot rögzít: február 22-ét, s mikor évekkel ezelőtt emléktáblát avattak a zeneszerző tiszteletére annak szülővárosában Żelazowa Wolában, ezt a dátumot vésték rá. Chopin jobban bízott az édesanya fakuló emlékeiben, mint a megsárgult papi iratok tintájában.
A kérdés még ma sem eldöntött, de úgy tetszik, a tényeket ma is inkább a kortanúk halványodó emlékei, semmint az írott szó hitelesíti.

Nem lehet nem észrevenni a már-már üvöltő kontrasztot a borítóképen helyet kapott, Eugene Delacroix alkotta Chopin-olajportré, és a könyv 205. oldalán látható, 1847-ben készült dagerrotípia között. Természetesen a művészi (esetünkben festői) idealizálás, stilizálás és a kegyetlen, részvéttelen, kíméletet nem ismerő fénykép közötti konfliktusról beszélek.
Delacroix munkája Chopint, a művészt, a géniuszt, a hódítót, a történelemformáló honfit festi meg, szinte sugárzik belőle a vitalitás, sőt, ő az élet maga: a szabadság, a szerelem, a művészet, a történelem letéteményese, megbízottja, hordozója. A lánglelkű, a lángszavú, a lángész.
A fotó Chopinről egy beteg, társtalan, halandó emberről beszél. Akaratlanul is továbblapoznám ezt a fényképet, mert úgy hiszem, Chopin nem ilyen. De itt fáradt, elgyötört arcvonások tulajdonosa ő, méretes táskákkal a fénytelen szemek alatt, ölben keresztbe tett ráncos, kiszáradt kezek, kifejezéstelen, talán kicsit zavart tekintet - holott egy harminchét esztendős fiatalembert ábrázol a kép. Delacroix olajos vászna hiteles, mert kifejez, a dagerrotípia hazudik, mert csupán ábrázol. Az "igazat" mondja, nem a "valódit".

Barbara Smoleńska-Zielińska Chopin-monográfiája mindkettőt vállalja. Az igazat, és a valódit is. Csak annyit kínál az olvasónak az életrajzi tények halmozásából, amennyire okvetlenül szüksége van az irányzékokhoz, a tájoláshoz. De persze maga is tudja, Chopin, az ember nem annyira érdekes, mint Chopin, a művész. De még a művész-Chopin sem annyira izgalmas és vonzó, mint maga a chopini életmű. S önmagában az életmű, a teljes, kilúgozott, kétjegyű opusszámokkal terhes és kartotékszagú életmű sem annyira csábító, lelkesítő, varázsos és buja, mint egy-egy túlcsorduló, lázas, küzdelmes, gyilkos Chopin-zongoradarab. Csodálatos, feledhetetlen, misztikus mikrovilág, mely lépten-nyomon ellenáll a zord és szeretettelen makrokörnyezet, a valóság nyers hívószavának. A tonnás súlyú Chopin-zenemű visszautasítja a szenvtelen elbeszélést, valójában gyűlöli a szavakat, megveti az érzéketlenül tárgyilagos narrációt. A chopini poézis és az üres locsogás nem fér össze.

Mintha Smoleńska-Zielińska is érezné ezt a kettősséget, az ellentmondást az életpályát leíró szikár faktumok és a zeneművek lírai-drámai megszólalásának antagonizmusát. Minden bizonnyal ebből a felismerésből táplálkozik az a könyvszerkesztési koncepció, mely a kötetet két nagyobb egységre osztja. Az első nagy egység - hét fejezetben - Fryderyk Chopin életét és pályáját követi végig, a második rész a zeneszerző műveiről beszél tudósan, értően, kevesebb, de éppen elegendő történeti adatolással.

Határozottan egyetértek ezzel a tagolással. A legtöbb szerzői monográfia, legyen az író, költő vagy komponista élet- és pályarajza, ezen a ponton küzd a legnehezebben megválaszolható kihívással: hogyan integrálja a művekről való beszámolókat, elemzéseket az évek során összehordott biográfiai tényhalmazba, hogyan szője a műalkotásokról szóló szerzői kommentárokat az életrajzi-történeti elbeszélés szálai közé úgy, hogy az ne vékonyítsa tovább az elbeszélés kényes fonatát. A lengyel írónő megkerüli a kérdést e fent vázolt eljárással, s ennek mentén egy, a szokásosnál könnyebben kezelhető s egyszersmind átláthatóbb felépítettségű, könnyebben forgatható monográfiát nyújt át az olvasónak.

A mértéktartás, a tapintat jellemzi a szerzőt akkor is, mikor hosszas levélidézetekkel illusztrálja szereplőinek aktuális lelkiállapotát, s akkor is, ha Chopin szerelmi és családi, más szóval érzelmi életének részleteit taglalja. Smoleńska-Zielińska érzékeli és akceptálja a határokat a sok és az elég között, tudja, meddig akar elmenni, mert érzi, meddig mehet el. A tények nála valóban tényszerűek, ha kell, hidegek és hallgatagok, az összefüggések kellően és alaposan indokoltak, beszélnek jóról, rosszról, egy összetett, félénk és szenzibilis, de a nemes küzdelemtől sosem megriadó jellemről. A zeneszerző jelentőségének taglalását objektíven és korrekten viszi végig, megmaradva az illendőség határain innen, a túlzásokat kerülve.

Külön is érdemes kiemelni Smoleńska-Zielińska azon meglátását, mellyel Chopinnek a XIX. századi "nemzetek ébredése" néven illetett irányzat-közösség kialakításában játszott szerepét vizsgálja, s Chopint, mint haláláig tudatosan lengyel érzelmű művészt, ezen tendenciák elindítójaként és motorjaként definiálja. Ha van valami, ami minden poétikus túlzás és túlcsorduló laudáció helyett Chopinről, a jelentékeny zeneszerzőről beszél, egyebek mellett éppen ez a lényegbe kapaszkodó felismerés, mely összeférceli a zongorabillentyűk fekete-fehér magányában dolgozó muzsikus-egyént, és a nemzetéért reszkető, elkötelezett hazafit.

Talán épp itt egyesül a dagerrotípia egyedülvalóságtól kínzott, kórtól aszott szalmabábja és a Delacroix-portré által átesztétizált muzsikusi, költői, filozófusi, egyszóval alkotói szubjektum egy távolról tán zavarosnak tűnő, mégis megbonthatatlanul hiteles művészi arcképpé.