Bejelentkezés Regisztráció

Könyvek

Fikció (Szinetár Miklós: Pályázat)

2012-04-10 09:00:00 - zéta -

Szinetár Miklós: Pályázat SZINETÁR MIKLÓS: Pályázat
292 oldal
2900 Ft
Európa Kiadó

*

Nem nagyon tetszik ez a mostani világ Szinetár Miklósnak. A nemrégiben nyolcvanadik születésnapját ünneplő jeles színházi rendező, főiskolai tanár, tévéelnök-helyettes, zsűritag, operaigazgató etc. zűrös korunkat egy fikciós és eléggé borús hangulatú levélváltásban értékeli, melyet – a jubileumra időzítve – az Európa Könyvkiadó jelentetett meg.

Az ürügy eme különös levélváltásra egy elképzelt színigazgatói pályázat. Mint az előzetes sajtóhírverésből kitetszik, nem véletlenül tűnik a levélregény több részlete is önéletrajzi elemnek. Ugyanakkor az óvatos duhaj szerző fenntartotta a lehetőséget arra, hogy a valósággal egyező részleteket akár a véletlen számlájára írhassa a gyanútlan olvasó, netán valamely, önmagát érintettnek sejdítő közszereplő.

A mű kezdetén Szinetár összetalálkozik egykori rendezőtanítványával, aki indulna a város színidirektor-választásán. Némi hezitálás után megállapodnak abban, hogy ezentúl postán levelezve tájékoztatják egymást a helyzet alakulásáról, illetve a „Tanár Úr” aktuális véleményéről. Nem igazán életszerű alaphelyzet (s nemcsak az internet korában történő postára császkálás miatt), de Szinetár ezzel nem sokat törődik.

Azután, az amúgy olvasmányos sorokon átrágva magunkat menetközben rájövünk, hogy itt nem is két ember levelezik egymással, hanem csak egy. Szinetár Szinetárral, hiszen a gondolatok kart karba öltve sorjáznak. Az irodalomtörténet ismeri e műfajt, csak kérdéses, hogy e téma megér-e ennyit, de most ezen ne akadjunk fel. Tanár és tanítvány tehát így menetelnek egy személyben, bájos egyetértésben elemzik a magyar rögvalóságot, a színházi és a nemszínházi lét milyenségét. A paletta pedig széles, az önkormányzatiságtól a legfelsőbb kultúrairányításig, a választási rendszertől a médiaszabályozásig, a szociális kérdésektől a felsőoktatásig minden és mindenki megkapja a magáét. Szó esik korunk összes társadalmi kérdéséről, az antiszemitizmustól kezdve a kommunistasággal bezárólag.

János (a tanítvány) elemzi a színházcsinálókat, a Tanár Úr inkább a magasabb régiókat. Embertípusok vonulnak föl e levelezés mondvacsinált ürügyén, s mi lassan haladunk tovább a történetben. A pályázatírás napi szokásáról Szinetár viszonylag gyorsan közzé teszi a verdiktet (nem jó, mert a döntéshozó a kollektív döntés mögé bújva nem érhető tetten és így nem is kérhető számon), de mégis végig kell mennünk az egész histórián egészen addig, amíg pályázatírónk elbukja a (nem is annyira vágyott) színidirektorságot.

S bár a Tanár Úr a könyvben kimondja, hogy szeretné ezt elkerülni, a végére óhatatlanul mégis „a bölcs csodarabbi szerepébe” kényszerül. Ez a csapdahelyzet pedig alapvetően megkérdőjelezi a könyv értelmét és szükségességét. Az olvasó a vége felé egyre gyakrabban teszi föl a kérdést magának, vajon mi szükség-e könyvre, Vörösmartyt megidézve: ment-e általa elébb a világ?

A múltkoriban, Szinetár születésnapja kapcsán olyan gondolatot fogalmaztam meg, hogy milyen jó lenne, ha pompás beszéd- és íráskészségét kiaknázva, visszaemlékezve idézné föl rendkívül színes pályájának állomásait és főbb szereplőit. Ez most – ugyan közvetve, de – megvalósult. A könyvben ugyanis Szinetár hosszan idéz életútjából, ki nem mondottan elemzi rendezői, tévés és színházi vezetői, pedagógusi múltját.

Olykor büszkén, máskor meg pironkodva tekint vissza eredményeire, de persze legtöbbször elégedetten. És főleg óvatosan. A témában járatos olvasó viszonylag nagy biztonsággal tippelgethet a szerző által név nélkül idézett sztorik hőseire. Mert sajnos ők maradtak a névtelenségben, egyedül a távolabbi személyiségek szerepelnek névvel. Adytól Fényes Szabolcsig, Liszttől Bartókig.

A magam részéről azért sajnálom, hogy Szinetár érezhetően ódzkodott a néhai jó barát, Petrovics Emil harcos útját járni, aki névvel, címmel, titulussal hirdette fellebbezhetetlen álláspontját a dolgok állásáról. Szinetár ennél sokkal óvatosabb, vagy ha jobban tetszik: bölcsebb és ugyanakkor engedékenyebb is. Ki tudja, kivel és mikor hozza össze a galád Sors, esetleg pont egy pályázat elbírálása során, ergo: nem muszáj mindenkivel összevészni egy könyvecske ürügyén.

Szinetár tehát nem is veszi olyan komolyan a dolgot, mint ahogy – gyanítom – így volt a pályája egészével is mindvégig. A könyvön persze most is átsüt a szerzőt mindig oly jellemző, némi cinizmussal átitatott charmeur kultúra.

Azért abba a visszaemlékezésbe érdemes lenne belekezdeni. Hogy legyen valóságélményünk is, ne csak a puszta fikció…






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.