Dolinszky Miklós: Időrengés

Dolinszky Miklós:
Időrengés
Osiris Kiadó 2004

Na, már megint egy interjúkötet! - dohoghat a tájékozatlan olvasó. És nem is alaptalan a távolságtartás a műfajjal szemben. Hiszen egy kaptafára készülő, sablonos tucattermékek lepik el a könyvesboltok, aluljárók, leértékelt könyveket árusító lerakatok kirakatait, polcait. Pontosan olyan, előre kopirájtolt formában, ami garancia az üzleti sikerre. Végy egy ismert újságírót - ismertsége nem szakmai színvonalat takar, hanem televíziós köz(le)szerepléseket -, tégy eléje egy pornósztárt, egy transzvesztitát, egy kiöregedett, különc popsztárt, egy elhasznált politikust, legyen még egy fiatal színész valamelyik szappanoperából, esetleg egy botrányairól híres rendező. Beszélgessen velük az újságíró bármiről. Válaszaikat előre megfogalmazhatjuk, hiszen eddig legfeljebb, ha 15-20 alkalommal mesélték el legkedvesebb receptjüket, legfrappánsabb történeteiket, legkomolyabb közhelyeiket.

Szóval, megint egy interjúkötet. De aki egy kicsit is ismeri Dolinszky Miklóst és/vagy munkáit, az pontosan tudja, hogy valami egészen mást fog kapni. Időrengés című kötetében kilenc muzsikussal beszélget. Van köztük - még zenészberkekben is kevéssé ismert - zenetanár, koncertező szólista, zenetudós, zeneszerző, dzsessz-zenész és operarendező. Egy közös bennük. Hogy van véleményük a körülöttük zajló zenei életről, különös tekintettel a zeneoktatás áldatlan állapotaira. A kilenc ember kilenc módon közelíti meg a kérdést. Vérmérsékletüktől függően kinyilatkoztatnak, vagy csak töprengenek, vitatkoznak, vagy vallanak. Bár gyakran az az ember érzése, hogy Dolinszky csupán ürügynek használja a beszélgetést saját gondolatainak kifejtésére, ez sem zavaró, hisz a könyv alcímében szereplő tizedik vallomás éppen ez, a sorok közé beszorított, válaszok közé beékelt, hol hosszabb, hol rövidebb eszmefuttatás.

Végre egy könyv, amivel vitatkozni lehet. Ugyanis ne essék tévedés, a kilenc - látszólag véletlenszerűen kiválasztott - muzsikus okfejtései, megoldási javaslatai még véletlenül sem tartoznak a szentírás kategóriájába. Sőt. Nem egyszer nyílt ki a bicska a zsebemben egy-egy bekezdés olvasásakor, számtalanszor dohogtam magamban egy-egy - szerintem - helytelen eszmefuttatáson, de ennél sokkal többször éreztem azt, hogy egy jó társaságban ülök és hallgatom a kollégáimat beszélgetni, búsongani, vitatkozni a honi zenei állapotok miatt.

Dolinszky - talán éppen a kérdező szerepkör miatt - többnyire közérthetően fogalmaz. De beszélgető/gondolkodópartnertől függően gyorsabban vagy lassabban belecsúsznak egy olyan szűk szakmai réteget érdeklő témakörbe, filozófiai fejtegetésbe, ami gyakran fárasztóvá teszi a folyamatos olvasást. Ez a fajta \"egymás alá dolgozás\", mely gyakorlatilag kérdések nélküli gondolatfolyammá alakítja a könyvet - és ettől spontaneitása is eltűnik - szinte csak az utolsó, Kovalikkal folytatott beszélgetésben törik meg. Õ az egyetlen, aki ellentmond, aki egy-egy okfejtésre határozott nemmel válaszol.

Szóval gondolatok a zenetanításról, a (zenei)életről. Mert az azért tisztán látszik, hogy életünk, életfelfogásunk nagyban meghatározza a zenéhez, és ebből következően a zenetanításhoz való viszonyunkat is.

Vagyis van itt egy könyv, tele jobbnál jobb gondolattal - nem csak zenészeknek! -, rengeteg vitatható állítással, mely reményeim szerint felrázza majd a begyepesedett, megkövesedett, akadémikus gondolkodású zenei oktatásügyet a hozzá tartozó potentátokkal együtt.
Vagy ez sem?