Csatán innen, csatán túl (Szinetár Miklós: Operán innen, operán túl)
SZINETÁR MIKLÓS:
Operán innen, operán túl
244 oldal
2200 Ft
Editorial Kft.
2007
Amikor Petrovics Emil közreadta vitrioltól sem mentes emlékiratainak első kötetét, már sejteni lehetett, hogy kor- és pályatársainak egy része szintén klaviatúrát ragad a maga igazának közreadásához. És lőn. Karácsonyra megjelent Szinetár Miklós munkája is, bár a nyugalmazott főigazgató nem vette fel a régi harcostárs kesztyűjét – amire nyilván jó oka volt.
Az Editorial Kft. által megjelentetett könyv egyfajta szöveggyűjtemény. Az első harmadban (alcím: Fesztiválról fesztiválra) Szinetár operaturistai kalandozásairól olvashatunk, melyeket nagyjából az első direktorsága idején és azt követően tett a nagyvilágban. Egy-egy rövidebb esszécske Bayreuth, Bregenz, Glyndebourne, Pesaro, Salzburg, Savolina, Trieszt, Verona és egyéb fesztiválok operaprodukcióiról. Az írások a Mozgó Világban jelentek meg, s az utazásokat a British Airways szponzorálta. A könyvbemutató sajtótájékoztatóján Bánó András kérdésére (Hogyan lehet elérni, hogy a BA szponzoráljon valakit?) a szerző jellemzően szinetáros mondattal válaszolt: szólni kell nekik.
Szinetár Miklós engem rendezéseivel eddig kevésbé nyűgözött le, de hosszú-hosszú közéleti szereplései során gyakori, sármos és szellemes megnyilvánulásai mindig elvarázsoltak. Ennek megfelelően sejthettük, hogy nem a hosszabb lélegzetű, elemző stílusú nyelvezet áll hozzá a legközelebb, hanem a rövid és frappáns „szösszenet”. Egy-egy operaelőadás láttán nem sokat bajlódik a rendezői göcsörtök kibontásával, a főszereplő szerepértelmezésével, inkább megragad egy momentumot, egy érzést, egy gondolatot, és arra fűzi föl mondandóját. A nagy helyszínekről, nagy rendezőkről, nagy énekesekről így sokkal kevesebbet tudunk meg, de az előadás hangulata igenis megjelenik receptorainkban, s ez nem kevés.
A könyv harmadik részében (Itt és most) a szűkebb színházi világról és a tágasabb, de éppoly zártkörű magyarországi viszonyokról írt Szinetár-cikkeket olvashatjuk, időrendben (a legutolsó 2007. októberi). Ezek tanulságosak és szellemesek, s jól tükrözik írójuk gondolkodását, világszemléletét. Van, amivel egyet lehet érteni, van, amivel kevésbé. Pont úgy vagyunk ezzel, mint az egész Szinetár-életművel. A kötetzáró interjúban Borzák Tibor beszélget hősünkkel, s az ő kérdései szegélyezik a második részt is.
Borzák nagyon jó beszélgetőpartner, de nem elég jó újságíró. Elhagyja a kényes témákat, vagy hagyja elkenni őket, inkább udvariasan „alákérdez”. Pedig jó lenne tudni például, miért „béresítette” második igazgatóságának kezdetén Rockenbauer hajdani „pénzcsomagját”, és miért vágott bele valódi gazdasági szakember nélkül az újabb ciklusba? S az interjúalanyban maradt az a sok-sok tudás és információ az elmúlt hat színházi évtizedről, melyekből a már említett megnyilvánulásokban kaphatunk morzsákat olykor-olykor, az adott alkalomhoz illően. Remélhető, hogy Szinetár egy igazi emlékiratra tartogatja őket? (Szinte hallom a választ: majd húsz év múlva!)
A kötet csúcsa a középső harmad (Jöttem, győztem, mentem), melyben szokatlan és izgalmas belepillantást nyerhetünk az operadirektorság hétköznapjaiba. Hivatali levelek, beadványok, könyörögvények és viszontválaszok a hatalom folytonosan változó képviselőihez. S Szinetár, ha jól számolom, hat minisztert szolgált ki, így ezek a levelezések fontos kordokumentumok lesznek – nem is olyan soká. (De jó lenne például Lukács Miklós minisztériumi postájába beleolvasgatni!)
Így utólag olvasva bizony el kell ismerni, hogy némely – korábban vitatott – Szinetár-döntés (vagy nemdöntés) értelmet nyer, de legalábbis magyarázatot. Ugyanakkor elszomorító a tény, hogy ma az ország első számú színházintendánsa mennyire kiszolgáltatott figurája a nagypolitikának. Mert ugyan Szinetár példás eleganciával iskolázza le az enyhén szólva alulképzett Bozóky minisztert, de ez a legkevésbé sem ingatta meg a politika színházhoz való hozzáállását. S ezen az sem szépít, hogy egy kanyarral odébb a balfék Bozóky szűrét is kitették – csak remélhetjük, hogy ezért.
Számomra Szinetár legmesszebbmutató levele az a Népszabadságban publikált javaslat (158. oldal), mely a legfontosabb alapintézményeknek a napi politikától való függetlenítését célozta meg az öt- (vagy tíz-) évnyi költségvetési koncepcióval. (Még mielőtt valaki a homlokára csapna, jelzem, hogy a költségvetés befagyasztása nem számít koncepciónak.)
A pontosan és szabatosan szerkesztett könyv gördülékeny szövegével könnyű olvasmány egy valódi operabarátnak, talán valamely döntéshozó kezéhez is eljut, s a vágyak netovábbjaként valami le is szűrődik belőle. Vagy ilyesmiről ne álmodozzunk?