Corelli, az ismeretlen tenorherceg (René Seghers: Prince of Tenors)

RENÉ SEGHERS: Prince of Tenors
526 oldal
28 USD
Amadeus Press

Il Principe Ignoto, az Ismeretlen herceg – így hívják Puccini Turandotjának hősét. Prince of Tenors – adta Franco Corelliről szóló könyvének címéül René Seghers. A holland újságíró témaválasztása személyes érdeklődésén túl is érthető. Kevés énekes csinál ugyanis akkora karriert évtizedekkel visszavonulása, és évekkel halála után, mint Franco Corelli.

Amikor Pavarotti meghalt, azt jósolták, hogy jövedelme (természetesen már az örökösök jövedelme) 2-3 éven belül ér a csúcsra. Nessun dormája (il Principe Ignoto) pár nappal halála után az angol slágerlistákon a vezető popsztárok dalaival vetekedett.

Nos, nem tudom, Corelli reneszánsza kinek mennyit hoz konyhára, de a régi élő felvételek piacán vagy az internetes csatornákon ő a legélőbb halott sztár. Még Callasszal is vetekszik. Persze hangfenomén volt, sőt az operaszínpad egyik legnagyobb alakja. Ám ezen túl a regényes pályakezdés, a fényes karrierhez kapcsolódó anekdoták, hősünk lobbanékony természete, kóros lámpaláza, misztikus visszavonulása – mind, mind szinte kiáltanak egy alapos könyvért.

Nos, ez már a harmadik könyv róla. Az elsőt 1996-ban Marina Boagno írta, olaszul (Un uomo, una voce, később angolul: A Man a Voice). Aztán egy derék orosz, bizonyos Alekszej Buljugin is összeszedett egy kötetet – holott Corelli soha nem lépett föl a Szovjetunióban, és a szerző sem férhetett hozzá az elsődleges forrásokhoz. (S ide számíthatunk még egy munkát: a The Tenors című, 1974-ben megjelent kötetben az egyik hosszú portrét róla írta Joan Downes, amerikai újságírónő.)

Corelli fantasztikus karriert futott be, amelyet Seghers könyve gazdag képanyaggal illusztrálva követ végig. 1951-ben, 30 évesen debütál a Carmen Don Joséjaként. Két év múlva Rómában énekel, 1954-ben pedig Callas oldalán mutatkozik be a Scalában, majd a díva partnereként ünneplik Olaszországban – többek között Giordano Fedorájában, Spontini A vesztaszűz című operájában, a Normában vagy Donizetti Kalózában és Poliutójában.1961-ben jut el a Metropolitanbe, ahol 1975-ig az első számú tenorsztár. Fénykorában, az 50-es évek végétől a 60-as évek végéig elképesztő hangi bravúrokra volt képes. A Scalában miatta vettek elő olyan ritkán játszott operákat, mint Verditől a Legnanói csata, vagy a Hugenották, amelynek hihetetlenül magas fekvésű Raoulját előtte Giacomo Lauri-Volpi volt csak képes elénekelni.

Seghers elsősorban nem az eddig megjelent szakirodalomra épít. Sok mindent kikutatott a Scala, a Metropolitan vagy épp az EMI archívumából, újságcikkekből, sok énekessel beszélt, akikkel Corelli föllépett, és igen jó viszonyt alakított ki a népes családdal is. Többször találkozott magával Corellivel is, de vele nem készített interjút. Nehéz megérteni, miért nem.

Seghers könyvének legfőbb erénye az életút aprólékos követése. Egy énekes életének két igazán izgalmas szakasza van: a gyerekkor, és az, ami a visszavonulás után történik vele. A többinek úgyis tanúi vagyunk a színpadon.
Nos, Corelliről megtudjuk például, hogy gyerekkorában arccal belesett egy szökőkútba, több foga kitörött, s ezek után egész életét végigkísérték a fogproblémák (ez magyarázza, hogy időnként pöszének halljuk). Szó esik arról is, hogy idős korában Alzheimer-kórban szenvedett, a 90-es évektől memóriazavarai voltak, kb. 2000 után pedig szellemileg fokozatosan leépült. A 60-as éveket élte újra, végül elvesztette beszédképességét, és csak két áriát tudott énekelgetni (Az „Ah si ben mio”-t a Trubadúrból és a „Mia madre”-t a Fedorából).

Viszont olybá tűnik, Seghers sokszor nincs teljesen tudatában annak, mikor ír igazán érdekes, fontos dolgokról. Így ami számomra leginkább hiányzik ebből a könyvből, az a személyes portré fölrajzolása. Ennek a hihetetlenül érdekes személyiségnek az elemzése. Nem kapjuk meg Corelli portréját, azt az olvasónak magának kell összeraknia.

Így a mi drága Ismeretlen Hercegünknek megmaradnak a maga titkai. Továbbra is kedvünkre találgathatjuk, miért nem énekelte el soha a Manon Lescaut-t, az Álarcosbált, és legfőképpen az Otellót. S ha annyira vágyott a Lohengrinre (de csak egy szót tudott németül), ugyan miért nem énekelte el olaszul, mint Beniamino Gigli vagy Mario Del Monaco? Miért rettegett annyira a színpadról ez a hangfenomén, akinek ráadásul filmsztár külseje és kitűnő komédiás vénája volt. S miért döntött úgy 1976-ban, hogy végleg búcsút mond a színpadnak? Vajon a hang használódott el, vagy inkább az idegek? Tovább találgathatunk, és mindenkinek magának kell megrajzolnia a maga Corellijét.

P. S.: A 80-as évektől a Zeneműkiadónál sorra jelentek meg a nagy énekesekről szóló kötetek fordításai. Tito Gobbiról, Callasról, Pavarottiról, Domingóról, Carrerasról, no és a magyarok, például Simándy vastagabb kötetben, Melis György karcsúbb füzetben. Vajon érdemes volna-e lefordítani ezt, vagy más Corelli-életrajzot? Nos, szkeptikus vagyok. A rajongók inkább a neten kutakodnak, a legelszántabbak pedig megrendelik az angol nyelvű eredetit.
Szívesen tévednék.