Biográfia helyett (Bartha Dénes újrakevert Haydn-könyve)

BARTHA DÉNES – RÉVÉSZ DORRIT:
Joseph Haydn élete dokumentumokban
356 oldal
3900 Ft
Európa Könyvkiadó
2008

Az angol nők mind kurvák. Ilyen és ehhez hasonló, szégyenlősnek cseppet sem mondható megállapítások sorakoznak Joseph Haydn londoni naplójában. Karöltve a hivatalos vagy erőltetetten baráti hangú, kötelező udvariaskodásokkal terhes, ennélfogva közepesen unalmas levelekkel. Nem csoda hát, hogy az olvasó a könyv közepe táján közreadott angliai jegyzetekben találja meg a leginkább izgalmas olvasnivalót a Haydn-dokumentumoknak ezen újra kiadott tárházában.

Bartha Dénes könyve az idei Haydn-emlékév örvén látott ismét friss nyomdafestéket és illatos papírt, olcsó és atombiztos megoldásként a jubileum úgyszólván kötelezően kirótt penzumára. A számítás bejött, leszögezhetem, Bartha és Révész Dorrit könyve bár nem mindenben állta ki a zord idők próbáját, ma sem tetszik idejétmúlt olvasmánynak. Jóllehet a hazai Haydn-kutatás e könyv első kiadása óta jókorát ugrott az akkori tudásunkhoz képest*, mégis érdemes újraolvasni ezt az egykor hiánypótlónak bizonyuló és mindenekelőtt jelentős munkát, mely kevésbé életrajzi szemléletű avagy -igényű kötetként került az olvasók látóterébe, mint inkább forrásközlő munkaként, melyben Joseph Haydn életpályájának számos fontos dokumentuma olvasható magyar nyelven. Így a kötet nem egyéb, mint levelek, szerződésszövegek, naplójegyzetek és egyéb kordokumentumok többnyire időrendi közlése, mely a közéjük iktatott magyarázó-elbeszélő kommentárral alkot egységes szöveget.

Természetes, hogy a Bartha-féle narráció – túl azon, hogy szigorúan az éppen közölt szövegek mentén halad – az évtizedekkel ezelőtt (az alapkiadás 1961-ből való) szokásos elbeszélés-technika medrében folyik. Vagyis, ahol csak teheti, kerüli a puszta és száraz tényközlést, s amennyiben a dokumentumok tényanyagán túl hozzáfűz valamit az ismeretek pontosításához, kontextualizálásához, elmélyítéséhez, ezt nem érezzük sehol sem felesleges és fárasztó adathalmozásnak – ahogyan azt számos vaskos monográfiánál tapasztalni. Révész Dorrit helyesen látja, amikor a könyv legnagyobb érdemeit szerzőjének „empatikus” és „kíváncsi” természetében, azaz a tárgyhoz való ilyetén hozzáállásában jelöli ki, amennyiben Bartha „Haydnt mintegy bensőséges barátként ismerte” (Utószó). Vagyis bármennyire is megmosolyogtatónak tűnhet az ilyesféle narratív eljárás egy alapvetően tényközlő, biografikus jellegű tanulmány esetén a mai, objektivizáló igényű tudományos diskurzusok tükrében, kétségtelen, hogy mint a nagyközönség számára szerkesztett ismeretterjesztő célzatú kötet, a szerző által kínált (elbeszélő) személyesség varázsában nyeri el a rangját.

Mégis, dacára Bartha igényesen felépített, értő és empatikus megjegyzéseinek, korántsem nevezhető velőtrázóan izgalmas olvasmánynak a könyv nagyobbik fele, mely jórészt Haydn különböző címekre küldött, illetve ezekről fogadott leveleiből válogat. A legtöbb közöttük anyagias-üzleties hangú, hivatalos levél a korszak szokásrendje által megkövetelt végeérhetetlen udvariassági formulákkal és barokkos tirádákkal, elsősorban zeneműkiadók számára, melyekben röpködnek a dukátok, forintok, krajcárok, elidegeníthetetlen jogok és kínnal teli kötelességek, s a bécsi klasszika remekművei filléres adok-veszek tárgyává enyésznek a sorok között. Akad ugyan több személyes hangú levél is a sorban (nőügyek, persze), de ezek sem árulnak el annyit a zeneszerző személyiségéről, mint feltétlenül szükséges. Azt pedig, hogy ezek a szövegek gyakorlatilag alig-alig szolgálnak értékelhető információkkal az életmű egésze vagy az egyes művek értelmezésével kapcsolatosan, talán nem is kell külön mondanom.

Érdemes azonban kiemelni pár fontos dokumentumot a sorból, melynek ismerete csakugyan nélkülözhetetlen adaléknak bizonyul legalább a pályakép szabatosabb megrajzolásához: ránk maradt pl. egy 1776 nyarán fogant önéletrajzi levél (12. oldal), Haydn első szerződése (15–17. oldalak), mellyel az Esterházyak szolgálatába szegődik, s a levelek között egy, mely az Applausus-kantáta több, ma is haszonnal forgatható, az előadásra vonatkozó szerzői utasításait tartalmazza (32–34. oldalak).

Ám mindezeknél szórakoztatóbb, és a haydni személyiség megalkotásához bizonnyal hasznosabb olvasmányt nyújt Haydn saját kézzel írott naplójegyzeteinek közlése, melyet két, Angliában tett útja alkalmával vetett papírra az immár ünnepelt mester, érezhetően nem egy későbbi kiadás szándékával, vagyis saját célra, mely így híján lehet a levelekben szokásos virágnyelvi fordulatoknak. Helyenként szokatlanul nyílt és kendőzetlen őszinteség, máshol szűkszavú, de pontos leíró jelleg dominálja ezeket a feljegyzéseket, melyek leginkább az angol életmód Haydn számára idegen és sokszor nehezen befogadható szokásaira vonatkoznak. Ezek az írások sokszor egy naturalista novella purizmusával kerülnek a kötetbe. Ez néha csak ennyi: „Történetke egy kifutófiúról, aki tehénganéjt evett.” (205. old) Semmi egyéb, talán csak egy feljegyzés, mely Haydn eszébe juttatja a kerek történetet, nekünk mégis elég, mert többet mond minden giccses nagyregénynél. Vagy emez a 202. lapról: „Ha valaki 2 fontot lop, felakasztják. De ha rábízok valakire 2000 fontot és elszelel vele a pokolba, felmentik.” Mert van, ami nem változik.

* Érdemes figyelembe venni a tényt, hogy a magyar zenetudomány és zenetörténet-írás a magyar szerzőkön kívül szinte csak egyetlen nemzetközi rangú komponistáról volt képes világszínvonalú kutatási eredményeket felmutatni: Haydnról.