Bartók Péter: Apám

Bartók Péter: Apám
Péteri Judit fordítása
EMB
2004
325 oldal
3444 Ft

Ki volt Bartók Béla? A férfi, aki úgyszólván meztelenül komponál a kertben? Vagy az, aki majomként függeszkedik cseresznyével a fülén, hogy édesanyját megnevettesse? Esetleg az, aki féltő gonddal őrzi és hallgatja vissza a népzenekutatások fonográfkincsét? Aki a spórolás mániákusaként újrahasznosítja a kapott levelek tiszta oldalát, és büszke arra, hogy 50 centnél is kevesebbért meg tud ebédelni New Yorkban?

Netán a zongoraművész, akinek koncertjén a budapesti közönség igazi áhítattal figyel? A nagy tudású, tanító apa? A rideg családfő, aki otthon királyként szabja meg az élet rendjét? Az egyre híresebb zeneszerző? A politikában ritkán, de olyankor azután kérlelhetetlen tisztességgel szót emelő közéleti személyiség? A természet elmélyült megfigyelője és ismerője? Vagy végül a megtévesztett, szenvedő ember, akinek orvosai úgymond kíméletből nem árulják el, hogy gyógyíthatatlan?
Egyikük sem kizárólagosan, és mindegyikük egy kicsit.

Furcsa könyv ez - amatőr szerző műve a szó legeredetibb értelmében, az amare (szeretni) igéből eredeztetve. A szerző nem zenetudós, nem zenész - aki szakirodalmat akar böngészni, ne ehhez az íráshoz folyamodjon. Aki ezt a könyvet írta, félig-meddig kívül maradt a zenén. Szemére vethetnénk, hogy nemegyszer ismétli magát, hogy nem eléggé emelkedett, nem objektív. De nem tesszük. Ezt a könyvet fiú írta az apjáról. Az apa történetesen zseni volt.

A kötet arról is szól, hogy egy zsenivel nem könnyű együtt élni. De ha fel- és elismerjük a nagyságát, rengeteget kaphatunk tőle. Tanulsága akár keserű is lehetne: a zseni mellett élőknek más mértékkel kell mérniük a szeretetet és az összetartozást, nem a hétköznapi szerint. Ez a fiú azonban keserűség helyett hálával fogadja, amit kaphatott. Azt is megtudhatjuk - tőle is -, hogy az igazán nagyok valószínűleg mind megszállottak, kiesésnek vélnek minden percet, amit nem a munkájukkal töltenek, de valójában szűkre szabott szabadidejük is a munkáról szól, minden élményük beépül művük univerzumába, azt gazdagítja. Lehet, hogy a szakma közege és az ismerősök őszintén szeretik őket, ők azonban nem igazán igénylik ezt a szeretetet. Nagyra becsülnek viszont minden embert, aki pontosan és tisztességgel végzi a munkáját. A maguk mércéje szerint ugyanis ők sem tesznek többet.

Az életrajzi regény - csakúgy, mint a memoár - veszedelmes műfaj: könnyen csap át tömjénezésbe, múltszépítésbe, kritikátlanságba.
Bartók Péter könyve nem esik efféle csapdába. Kirakós darabokként illeszti egymás mellé a kis- és a nagyszerű részleteket. És azok pontosan illeszkednek, noha bizonyos kérdésekről a szerző mélyen hallgat. Nem ejt szót a bentlakásos iskolába kényszerülő kamasz haragjáról (s lám, milyen érdekes, ezt a döntést az anyának kell bejelentenie!), nem taglalja a szülők nézeteltéréseit (de nem is tesz úgy, mintha nem lettek volna ilyenek), nem magyarázza mélyrehatóan a házaspár \"különélését\" az amerikai évek némely szakaszában. Így nem lesz ez a kötet pletyka-könyv.
Pontosan annyit tudunk meg Bartók Béláról, amennyi minket is illet. Gyarlóságai nem vonnak le semmit méltóságából, és nem magasztosul szentté.

Nekem, mint ugyancsak árván maradottnak, még egy szempontból élmény volt ez az írás: a legtöbben szembesülünk azzal a rettentő feladattal, hogy \"fel kell dolgoznunk\" a szüleink halálát. A legtöbben rájövünk arra is, hogy minden torzsalkodás, hiányérzet és sérelem ellenére hatalmas örökséget kaptunk apánktól-anyánktól, ezzel kell sáfárkodnunk, amíg élünk, és legalább ennyit továbbadnunk a mi örököseinknek. Bartók Péter esetében ez a feladat súrolta a lehetetlent. És mégis eleget tett neki. Írásának záró mondatát kevesen merik papírra vetni, pedig így utólag is mindent megértet és megmagyaráz:
\"Apám volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem.\"