Az operaéneklés enciklopédiája (Farkas Iván: „Hallgass a zenére”)

FARKAS IVÁN: „Hallgass a zenére”
352 oldal
6500 Ft
Tudomány Kiadó

Napirend előtt mély főhajtás a szerző, dr. Farkas Iván és a könyvet példásan gondozó Tudomány Kiadó előtt, amiért ezt a hiánypótló munkát közkinccsé tették. Bravúros teljesítmény volt, még ha itt-ott előfordulnak benne apróbb szépséghibák is.

Ott kezdem, hogy a magunkfajta operarajongó nap mint nap belefut abba a helyzetbe, amikor egy bizonyos szakmai kérdésre nem talál kielégítő és pontos választ. Bár könyvek és egyéb kiadványok folyamatosan jelennek meg magyarul, s az internet segítségével is egyre bővülnek ismereteink, mégis jócskán akadnak még fehér foltok. Az egyik ilyen – hézagosan ellátott – terület az operai előadó-művészeté. Jobb híján az elavult, és szempontunkból igazán szűkszavú Brockhaus-Riemann Lexikont böngészgetjük, illetve Várnai Péter 1975-ös, meglehetősen belterjes Operalexikonát, esetleg Kerényi Miklós György félévszázados és néhány javított kiadást megélt metodikai alapművét (Az éneklés művészete és pedagógiája). Ennyi. Nagyon kevés.

Ebbe a hiányba robbant bele most Farkas Iván könyve, a „Hallgass a zenére” (így, idézőjellel, ugyanis a szerző A velencei kalmár egy sorát választotta címül). Nyilván ő is érezte az idézet elégtelen voltát, mert az alcím már sokkal többet mond: Az operaéneklés enciklopédiája. Orvos-szerzőktől már régebben is kaptunk összefoglaló operai munkát, így most meg sem lepődhetünk a zenész szakértőket megszégyenítően aprólékos és átfogó, lexikonméretű könyv láttán. 352 oldalon közel 2100 énekest (!) mutat be a szerző, a műfaj kezdetétől napjainkig (a legfiatalabb művész alig múlt 30 esztendős).

Maga Farkas Iván az előszóban ugyan megindokolja, miért nem lexikont adott közre, de ez nem változtat a tényen, ez az anyag bizony az. Lexikon. Akkor is, ha Farkas az egyetemes operai előadó-művészetet időrendbe téve tíz fejezetre bontotta, egy tizenegyedik, külön magyar vonatkozású tanulmánnyal megfejelve. Az egyes fejezetet mindig az adott téma pontos körülírásával kezdi, majd utána következnek (némileg hektikusan, erre még visszatérek) a nevek. Ezzel a szerző egy akadályt állított fel (elsősorban saját maga előtt), hiszen nyilvánvalóan egy korszak nem ért véget egy adott pillanatban, s egy-egy, határ környékén megjelent énekes vitathatóan került a korábbi vagy a későbbi kategóriába.

A fejezetindító tanulmányok kivétel nélkül mind remek anyagok. Külön dicséret illeti Farkast, hogy a távolabbi korokat is éppoly aprólékossággal taglalja, mint a gazdagabb információval ellátott közelmúltat. Magyar nyelven valószínűleg még sosem jelent meg ennyi adat egy helyen a XVII–XVIII. század énekeseiről és éneklési technikáiról. Ezekben foglalkozik az egyes zeneszerzők nyomán bevezetett előadói hagyományokkal éppúgy, mint a régmúlt sztárjai által meghonosított énekesi szokásokról, manírokról.

Az egyes fejezet énekeseinél a szerző nem elégedett meg a puszta szereplista felsorolásával, hanem a pályát befolyásoló egyedi sajátosságokra is gondosan kitért. Így egyebek mellett megtudhatjuk, hogy ki kezdte a felnőttkort táncosként (Alan Titus), cipészként (Juan Pons), könnyűzenészként (Sherrill Milnes), mozdonyvezetőként (Cornell MacNeill) vagy tengerészként (James King), s ki volt angol (Dietrich Fischer-Dieskau), amerikai (Kónya Sándor), illetve német hadifogságban (Carlo Bergonzi) a II. világháború során.

Az adott korszak énekeseinek felsorolásában Farkas a hangfajok szerint halad, de nem sikerült rájönnöm, hogy ezen belül milyen szisztéma szerint. Így találomra felütve a 184-185. oldalon az alábbi szopránénekesnőket találjuk: Victoria de los Angeles (1923–2005), Lucia Popp (1939–1993), Inge Borkh (1917–), Helen Donath (1940–), Aprile Millo (1958–) Rita Streich (1920–1987), Margaret Price (1941–), Elizaveta Sumszkaja (1905–1988) és Hilde Zadek (1917–). Én biztosabbnak éreztem volna a koron és hangfajon belül az ábécés sorolást, mert így csak némi lapozgatás után (vagy a kötet végén található névmutató segítségével) találhatunk meg egy-egy művészt.

S persze mint minden válogatás, ez könyv is tartalmaz szubjektív elemet. Néhány jelentős énekest (elsősorban belföldről) hiányolok, de megértem a helyzetet, valószínűleg az én listám sem lenne sokkal tökéletesebb. Farkas Iván a jelentős nemzetközi pályát befutott énekeseinket a külföldiek között hozza, ez teljes mértékben jogos mondjuk Carelli Gábornál, Kónya Sándornál és Svéd Sándornál, részben érthető Ilosfalvy Róbertnél és Polgár Lászlónál, kismértékben Székely Mihálynál, de teljességgel indokolatlan Gyurkovics Mária, Réti József és Osváth Júlia esetében. Ellenkező előjellel meglepő, hogy Marton Évát, Alváry Lőrincet (Lorenzo Alvaryt) és Rost Andreát jelentős nemzetközi szerepléseik felsorolása ellenére a hazaiak között találhatjuk.

Persze ily tömérdek információhalmazba a nagy számok törvénye miatt is becsúszhat hiba, elütés, tévedés, de ezek száma és aránya oly minimális, hogy puszta említésük is galád kukacoskodásnak hatna. A kötet gazdag képanyaggal kiegészítve jelent meg. A gyűjtemény végén Farkas Iván megajándékoz bennünket még egy listával: az általa legfontosabbnak tartott 200 opera ősbemutatójának szereposztásával.

Kapunk még egy bónuszt, egy albumot. Würtz József, a Metropolitan egykori öltöztető-szabójának a családi archívumban fennmaradt emlékkönyvének képeit, jelentős énekes sztárok aláírásával. Enrico Caruso még egy remek karikatúrát is odarittyentett magáról, mely a kötet címoldalát díszíti.

Jelentős kiadvány, minden operabarát számára kötelező!