Asszonyszerelem, asszonysors (Claude Samuel: Clara S.)

CLAUDE SAMUEL:
Clara S. Egy szenvedély rejtelmei. Clara Schumann regényes életrajza
(Clara S. Les secrets d’une passion)
Fordította: Belia Anna
488 oldal
2800 Ft
Európa Kiadó

Kamaszkori kedves olvasmányokként tartjuk számon az ún. regényes életrajzokat. Mifelénk különösen népszerű volt egy időben ez a műfaj, a zeneszerzők közt Händel, Donizetti, vagy Schubert életrajzát szépirodalmi igényű elbeszéléssé transzformálva tálalta az ifjúság (és a művelt nagyközönség) elé az avatott tudós, kinek akkoriban nemcsak széles tudását, de íráskészségét, műveltségét, empátiáját is csodálta a közönség.

Látjuk, ahogyan az imént jegyzett tollforgatói erények halványulnak, úgy kopik ezen írások fénye is az idővel, újak sem igen születnek – a posztmodern irodalomszemlélet sikeresen kiutálta e műfajt az irodalmi kánonokból, ahogyan tette azt pl. a klasszikus történelmi regényekkel; cseperedő nebulók hálószobájába – akiknek talán még a szájuk is mozog, ha olvasnak –, paplan alá, zseblámpa tompa fénye elé száműzte őket. Meglehet, komoly erőfeszítésre nem is volt szüksége a félmúlt felkent népművelőinek: mentek azok maguktól, zokszó nélkül, ahogy a zenetörténeti gondolkodás formarendje, lassan bár, de idomult az irodalomtörténet-elmélet egyre kevesebbek számára hozzáférhető fogalomtárához.

Claude Samuel könyve helyenként ezekre az egykor keresett, mára inkább megmosolygott írásművekre emlékeztet, meg sem kísérli egy tudományos alapokon nyugvó tanulmány látszatát kelteni. Azonban igyekszik szereplőit egyfajta fikciós színpadra állítani, ahol olyannyira magunkénak érezhetjük hőseinket, akárha egy romantikus regényt vennénk kézbe. Azt sugallja: Clara Schumann épp olyan regénybéli nőalak, mint Lizzy Bennet, Cathy Earnshaw vagy Becky Sharp – romantikus szerelemre gyulladt ifjú hölgyek, kiknek nevét csak így, becenév alakjukban szokás említeni, akár a jó ismerősét, mint a múlt század „szerelmes asszonyának” toposzát. Ebben azonban jórészt ki is merül a szívfacsaró romance, hiszen az idegbaj felé ballagó Robert Schumann nem, az álmosítóan szürke Johannes Brahms pedig még kevésbé képes magára venni a regényhős figuráját. Legfeljebb még a zord és elutasító apa, Friedrich Wieck mester öltheti fel a Dickens-regényekből ismerős „vén dög” szerepét, ahogy mindenfajta cselvetéssel igyekszik gátat tolni a szerelmes ifjak boldogsága elé. Ármány és szerelem, pár korszakalkotó, zseniális zeneszerzővel díszletelem gyanánt, ebben lényegében ki is merül a történet regényesíthetősége, pedig meglehet, már ennyi is elegendő lenne egy közepesen izgalmas sztorihoz, csak jól meg kéne írni.

Regénynek kevés, szakszövegnek alkalmatlan Samuel könyve, a Clara S.
Valahol a fikció és nem fikció határán billeg, mert bár majd’ minden információja hiteles forrásból merít, azokat megjelölni nem szándéka. Így csak záporoznak az idézetek, anélkül, hogy a szöveg megjelölné azok eredőjét. Ezzel önmagában még nem is lenne komoly baj, de mintha Samuel megriadna attól, hogy csakugyan regényt, valódi, romantikus regényt faragjon, talán az idejétmúltnak bélyegzett műfaji kódok ijesztik el attól, hogy igazán olvasmányos könyvet szerkesszen a rendelkezésére álló bő ötödfélszáz oldalra. Ehelyett olyan elbeszélőt állít az olvasó elé, aki keveset beszél, de annál többet idéz: elsősorban naplókból, emellett memoárokból, újságcikkekből és így tovább. Mindentudó narrátorral van dolgunk, aki rendszeresen tesz utalást a jelenre, mégsem aknázza ki e nézőpont előnyeit. Claude, úgy tetszik, ettől is fél. Fél nagyszabású könyvet írni, fél az érzékletesebb leírásoktól, fél igazán romantikus lenni, tablókat festeni, megbontani a határokat a fél-fikciós életregény biedermeier érzelmessége és a szigorú narratív rendet kívánó „szakirodalom” puritanizmusa között – két szék között a pad alá. Megelégszik olcsó pletykák kommentálatlan felidézésével, koncertműsorok lényegtelen részletezésével, naplóbejegyzések unalmas önismétléseinek újabb és újabb citátumával. Kritikátlan, mikor ollóznia kéne, hallgatag, mikor magyarázatra várunk.

Szőrmentén halad. Az írás fő csapása Clara Schumann személyiségének rajza, melyet a maga történetiségében, vagyis Clara szerelmi és művészi életében, házasságában és pályaképében ábrázol. Nem célja a XIX. századi női szerepek vázlata, sem a művészi szerepeké. Az ilyen utalások nem szabnak irányt a szövegnek, csupán a személyiségképet árnyalják, végső konklúzióra nem céloznak. Clara (az ünnepelt zongoraművész, nyolc gyermek édesanyja, egy zseniális komponista odaadó felesége, és nem utolsósorban nagy idők tanúja: Mendelssohn, Berlioz, Liszt és Brahms közeli barátja) erős, ha kell határozott, de hallatlanul szenzibilis asszony, aki írásaiban korának szellemi áramlataira rezonál, s nem fél véleményt alkotni, önállóan dönteni, cselekedni és vállalni annak következményeit.

Clara Wieck-Schumann életének krónikája mindemellett a század jelentékeny eseményeinek krónikája, a vérbe fojtott szalmaláng-forradalmak és egyszersmind a mozdulatlanság Európájáé, melyben az önjelölt zsebmessiások percnyi dáridója éppúgy színes kulisszává merevedik, akár a nagymesterek hite és tartása egy küzdelmes szerelem és a munkás, de gyönyörű melódiákkal hímzett asszonyi sors mögött.