Bejelentkezés Regisztráció

Könyvek

Amikor véget ér a zene...

2000-05-20 00:00:00 Dauner Nagy István
\"MűvészekNorman Lebrecht:
Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komoly zenéért

Európa Könyvkiadó - Memoria Mundi sorozat

Lehet, hogy nem tudtunk róla, de régen vártuk ezt a könyvet...
Norman Lebrecht olyan kérdéseket boncolgat könyvében, melyek gyakran felelősek a tájékozatlan zenebarát rossz szájízéért. Hogy miért érezzük jobbnak a régi koncerteket, régi lemezeket, régi karmestereket?
Bizonyára szerepe van a nosztalgiának is, de az biztos, hogy az irány, a zenei üzletből élők törekvéseinek iránya nem egy nemesebb, gazdagabb jövő felé mutat. A komolyzene valóban válságban van.

Az okokat illetően kevesen lehetnek tájékozottabak Norman Lebrechtnél. ő mindenesetre merengés helyett pontosan dokumentált esetekről számol be, amikor a művészi minőség hátrányára valami egészen más - rendszerint anyagi - szempontok szerint működtek a dolgok. A 720 oldalas kötet fájdalmasan sok olvasnivaló lesz - hamarosan. Az Európa Könyvkiadó a június első hetében esedékes Ünnepi Könyvhétre szánta ezt a művet.
Egy rövid fülszöveg helyett most módunk van az előszó egy nagyobb részletét közölni...
(A szerk.)

Szex, hazugságok és videólemezek

A zenetörténetet általában az alkotás szempontjából szokás tanulmányozni – hogyan jöttek létre a nyugati világ kultúrájának mesterművei, hogyan járult hozzá a komponista a zene fejlődéséhez, hogyan fogadták a jelentősebb műveket. Ami ezek mögött van, arról kevesebb szó esik – ki fizetett a mű elhangzásáért, kinek volt haszna belőle, ki szervezte, és miért. A zene üzleti részének történelmét többé-kevésbé homály borítja, a mai menedzserek nem ismerik, és jobb társaságban nem téma. Már a kifejezés is tapintatlan: hamufoltos, rikító ruhájú, kövér ügynökök képzetét kelti. Az igazság, persze, ennél bonyolultabb. Néhányan, a legsikeresebbek közül, szinte szent odaadással szolgálták az előadókat és a művészetet. Mások viszont elvetemült gazemberek voltak; csak az érdekelte őket, hogy mennyi pénzt zsebelhetnek be. Mindkét fajta a legnagyobb gonddal igyekezett a háttérben maradni. A zenei üzlet, a művész feddhetetlenségébe vetett hit védelmében, szigorú hallgatást követel.

Ezt a mítoszt kezdte ki most a szabad információáramlás társadalma. Többé nem titok például, hogy néhány tenor többször lép fel sportcsarnokban, mint operaházban; hogy egy ünnepelt szopránt “énekeshez méltatlan viselkedés” miatt utasítottak ki a Metropolitan Operából; hogy a brit zenekarok fele a csőd szélén áll; hogy orosz szólisták, a kommunizmus egykori ellenzői, hangosan üdvözölték Csecsenföld megszállását; hogy egy jól ismert karmester megszöktette a mostohaanyját; hogy a zenében majdnem minden eladó – a legtöbbet kínáló vevőnek. A pénzéhség és a félelem a két fő mozgatórugója e válságban lévő művészetnek. Kevés titok és szégyenérzet maradt a zene világában. Miközben egy maréknyi híres előadó gazdag és elérhetetlen lesz, aki nem törtet, éhen marad, és egyre több koncert megy fél házzal. Már a nagy sztárokat sem lehet eladni, akkora lett az érdektelenség. A zene addig erős üzletileg, amíg fényesen ragyognak a csillagai. Ha hullócsillaggá lesznek, az üzlet már nem sokat tehet a zene megmentéséért.

“Nem a mi hibánk” – mondják az üzleti élet szereplői: a művészügynökségek, a lemezkiadók, a zenekar- és a fesztiváligazgatók – és van némi igazság a szavaikban. Ám a nyilvános előadások elmúlt két évszázada azt mutatja, hogy ők találták ki azokat a közönségcsalogató eszközöket, amelyek a mostani zavarokhoz vezettek. Ha tudni akarjuk, miért került bajba a komolyzene; miért tölt be kisebb szerepet a középosztály életében, mint Beethoven óta bármikor; közelebbről kell megvizsgálnunk azokat, akik a háttérben a szervezetét és a pénzügyeit irányítják. Az olyanokat, mint a szuperügynök, aki nyolcszáz művész pályáját tartja a kezében (lásd 140- 190. o.). A sportvezért, aki sose látta a Figaró házasságát, de meg akarja változtatni az operaházak működését (343- 365. o.). A sajtóügynököt, aki egy nemzetközi lemeztársaságot vezet, és a japán iparmágnást, aki a tulajdonosa (366- 393. o.). Az olyanokat, mint a nagy karmester, aki felborította a felkérések költségvetési egyensúlyát (167- 172. o.). A szponzorfelhajtót, az ügynökség- és művészfelvásárlót, a versenytársak árainak alávágó lemezterjesztőt. Gyakran mondják, hogy a zenei üzlet emberkereskedelem – a mások tehetségével való bánás tehetsége kell hozzá. Jól jelzi a mostani sztárínséget, hogy némelyik háttérfigura érdekesebb, mint maguk a művészek.

Lehet, hogy kisebbfajta eretnekség részemről, de miután tizenkét éve közelről figyelem ezt a zárt világot, arra a következtetésre jutottam, hogy a zene több mint a szerző és az előadók összessége. A koncertrendezők, a jegyirodák, a kiadók és a kereskedők, a hangmérnökök és a kellékesek – sot, még a kritikus is, aki lehúzza az előadást – így vagy úgy, de mindannyian nagyobb szerepet töltenek be, mint amekkorát a közönség nekik tulajdonít. Egyetlen muzsikus sem élt meg pusztán a tehetségéből. Csajkovszkij elég patetikusan festett volna a kiadója, Jürgenson támogatása nélkül. Stravinsky a balettmester Gyagilevnek köszönhette a karrierjét. Bécs és Berlin filharmonikus hagyományait két előrelátó vállalkozó alapozta meg (58- 68. o.). Az amerikai zenekarok néhány zongoragyárosnak és egy rádiómogulnak köszönhetik a létüket (53- 56. o.).

A lemezipar szakmai követelményrendszere az EMI egyik sikkasztó alkalmazottjához és egy enyves kezű karmester személyéhez kötodik (295- 311. o.). A zeneműkiadás attól indult virágzásnak, hogy a szerzőktől – ködös ígéretekkel – egész életükre megszerezte az első közlés jogát (322- 330. o.).

E módszerek és a mögöttük álló szándékok nem feltétlenül voltak elismerésre méltók, mégis oda vezettek, hogy a komolyzene a kulturált életmód egyik szükséges velejárója lett.

A történetírás elnézte és megbocsátotta a zeneüzlet alapító atyáinak bűneit, de – sajnos – ugyanilyen nagylelkűséggel viszonyul a jelen galádságaihoz is. A komolyzene legfobb előmozdítóiról az olyan alapvető kézikönyvek, mint a The New Grove Dictionary of Music és a Die Musik in Gesichte und Gegenwart is mélyen hallgatnak, amit olyan mulasztásnak tartok, amely feltétlenül gátolja a komolyzene válságának alaposabb megértését. Ha a régi bűnökre nem derül fény, az újakat se fogják nyilvánosságra hozni. Amíg például nem vetünk számot azzal a kellemetlen ténnyel, hogy Adolf Hitler maradandóan átrajzolta a zeneműkiadás térképét (330- 331., 335- 336. o.), addig aligha leszünk tisztában a jelen komponistáinak publikációs lehetőségeivel. És ha nem látjuk be, hogy a lemezipar teljes egészében a vas- és fegyvergyárosok kezében van, nehezen fogjuk megérteni, miért váltak lényegtelenné és idejétmúlttá a kiadást meghatározó korábbi elképzelések. Ha a zene – legyen az élő vagy rögzített – nem ragad bennünket magával úgy, mint valaha, annak kell hogy legyen valami oka – és van is, higgyék el nekem, van is...

Norman Lebrecht / részlet az előszóból/
St John’s Wood, London, 1996. március

Az előzetest tekintsék csupán felhívásnak. Ismerve a szöveget bátran kijelenthetem, hogy a többi is igencsak húsbavágó! Lesznek, akik szerzőjét rosszindulatúnak fogják tartani, pedig nem az. - A zenével szemben biztosan nem az.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.