A muzsika valódi hangja... - Székely György könyve

Székely György:
A muzsika valódi hangja
a fesztiválok fővárosában
SALZBURG
NKA ISBN 978 615 00 4559 7
Készült az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő Nemzeti Kulturális Alap és a Salzburgi Ünnepi Játékok támogatásával

Sokat gondolkodtam azon, mi lehet az oka, hogy az orvosok közül oly sokan vonzódnak a művészetekhez, legtöbben a zenéhez. Nagyon sokan aktív zenészek, vagy azok voltak – hogy csak három, ismert dirigenst említsek: Lukács Ervin, Giuseppe Sinopoli, Jeffrey Tate.

Leginkább arra gondolok, hogy az orvosok kicsit talán a muzsikával vezetik le azt a sok fájdalmat, szenvedést, mellyel szakmájuk gyakorlása során szembesülnek. Ám úgy hiszem, nagyon kevés orvos van, aki nem csak otthon érzi magát a klasszikus zene világában, s azt aktívan is műveli – de könyveket is ír a muzsikáról.

Ezek egyik legszebb példája Dr. Székely György néhány hónapja megjelent gyönyörű munkája.

A Szerző a Bevezetőben vall arról, hogy került gyerekkortól kezdve egyre szorosabb kapcsolatba a klasszikus zenével. A hivatásában fiatalon elért vezető pozíció, kiemelkedő tudományos munkásság mellett egyre több és több zenei írása jelent meg (Fischer Annie életéről könyvet szerkesztett, értékes dokumentumokat közölt Török Erzsi pályájával kapcsolatban is).
Ám minden bizonnyal ez a kötet eddigi zenei írói munkásságának, legszívesebben a koronája kifejezést használnám, ha ennek a szónak napjainkban nem lenne negatív csengése, tehát csúcsa.

A kötet hármas tagozódású, ám ezek a részek nem blokkszerűek, egymásba fonódnak.
Az „Auftakt” természetesen rövid történeti áttekintés. Max Reinhardt, Hugo von Hofmannsthal, Richard Strauss neve villan fel először, majd következik a Böhm –Karajan éra.
Számunka különösen érdekes lehet, hány magyar muzsikus lépett fel a Játékokon (korábban nem tudtam, hogy a Jedermann egyik főszerepét éveken át Darvas Lili játszotta).

Székely György közel három évtizede, 1993 óta rendszeres és visszatérő látogatója Salzburgnak, a „nagy” Fesztivál mellett figyelemmel kíséri a Pünkösdi Fesztivál és a Mozart Hét eseményeit is. Így természetes, hogy e kötetben súlyponti szerepet kap ez az időszak. Számomra a könyv legérdekesebb és legfontosabb részeit képezi a számos személyes interjú. Solti György és Végh Sándor – érdekes koincidencia, hogy a két, ugyanazon évben született és elhunyt magyar származású muzsikus, személyisége, vezénylési stíluse számos különbözősége dacára milyen fontos szerepet töltött be a Játékok történetében.

Beszélgetés Marton Évával és Rost Andreával, Kálmán Péterrel és Schiff Andrással, Várjon Dénessel, ez a lista itt messze nem teljes.
A könyv harmadik oszlopa a Nyári Játékokon túl a Pünkösdi Fesztiválról és a Mozart Hétről szóló fejezetek, ezek Magyarországon messze nem olyan ismeretek, mint a „nagy” játékok.
A Cecilia Bartolival készült interjún átsüt Székely a művésznő iránti megkülönböztetett szeretete (éppúgy, mint Schiff András esetében).

Általában véve, az egész munkából érződik a Szerző szeretete Salzburg, a Játékok iránt. De szó sincs folyamatos hozsannázásról, hiszen szó esik több, a kritika és/vagy a publikum által elutasított produkcióról is, vagy egy-egy világhírű énekes kevésbé meggyőző fellépéséről is („A címszerepben Rolando Villazón elsősorban színészi játékával fogta meg a kitartó, hálás, és az énekest főképp korábbi sikerei miatt ünneplő közönséget”, így a Lucio Silla 2013-as előadásáról).

S szó esik egy „mobiltelefon-koncertről” is, sajnos, jómagam is tapasztalhattam azt, amit néhányan a közönség elbunkósodásának neveznek. Amikor 1990-ben életemben az első hangversenyt élveztem a Játékokon – ma is emlékszem, a Bécsi Filharmonikusok egy délelőtti matinén Riccardo Muti vezényletével Haydn A teremtését játszották – egyike voltam a csupán féltucatnyi férfinak, aki a rekkenő melegben nem viselt zakót. Aztán eltelt pár év, s ma már sajnos, nem ritka a pólóban, farmernadrágban megjelenő néző sem. Az idő múlását az is jelzi, hogy míg korábban Rolls Royce-ok és Jaguárok várták a publikum elitjét az előadások végeztével, ma már „csak” Mercedesek és Audik.

Nem kívánok egy újabb félkötetet írni e könyvről, de néhány személyes megjegyzés ide kívánkozik. Örömmel fedeztem fel Fricsay Ferenc nevét a Csobádi Péterrel készített interjúban (Csobádi évtizedeken át volt számos európai kultúrintézmény, művész „háttérembere”), Szegedi születésűként ugyanis mindig nyomon követtem a dirigens pályafutását, volt alkalmam Ceský Krumlovban beszélgetni Gottfried von Einem özvegyével, annak apropóján, hogy a Danton halála világpremierjét Fricsay dirigálta, Pattayaban pedig Fricsay legidősebb fiával sörözgettem-dumálgattam), Ám hiába kérdezek rá a dirigensre a salzburgi Festspielhaus-vezetések során, nem ismerik – talán Franz Fixsay után kellene érdeklődnöm).

Nagyjából a szerzővel egy időben kezdtem el látogatni a Fesztivált, a könyv oly sok emlékemet idézi fel…

Nagyszámú, zömében színes fénykép gazdagítja a kiadványt, melynek szerkesztése és kivitele is rendkívül magas színvonalú.

Zárásként írhatnék olyasmiket, hogy minden operabarátnak el kellene olvasnia a könyvet, hogy az első magyar nyelvű, alapvető kiadvány a Fesztiválról, s hasonlókat. De ismertetőmet, ajánlásomat inkább egyetlen mondattal konkludálnám: kívánom, hogy az angol és/vagy német nyelvű változat hamarosan elérhető legyen szerte a világban.
Ezt kívánom, és hiszem, tudom, hogy így is lesz.