A művész szabadságáról (Gyárfás Endre: Bakfark, Európa lantosa)

GYÁRFÁS ENDRE:
Bakfark, Európa lantosa
126 oldal
1990 Ft
Rózsavögyi és Társa

„...öreg korára mindennél többre becsülte a szabadságot, és függetlenül, nem pedig mások parancsa szerint kívánt élni.”
Ezzel, az 1578-ból származó idézettel kezdődik Gyárfás Endre könyve, amely egyetlen, Báthori Istvánhoz írt hosszú levél formájában beszéli el Bakfark Bálint eseményekben gazdag életét. Az idézet lényege végigkíséri az egész könyvet. Bármiről is legyen szó, a művész szabadsága, illetve a művészi szabadság az, ami Bakfarkot, illetve a könyv íróját leginkább foglalkoztatja.

Az elbeszélő stílusú levél tulajdonképpeni célja Báthori István meggyőzése arról, hogy ne vegye vissza Bakfarktól azt a birtokot, melyet még János Zsigmond adományozott a muzsikusnak. A regényben végigkövethetjük a zeneszerző–lantos fiatal éveit, családalapítását, vándorlásait, megérthetjük aggodalmait, félelmeit, vágyait. Ritkán volt elégedett életével. Ha szerencséje netán jó álláshoz segítette, akkor magánélete miatt szomorkodott, ha sikerült a hölgyek szívét lantjátékával rabul ejtenie, hát azért volt bánatos, mert nem izmos termetéért, „tüzes barna szeméért” szeretik.

Sokat foglalkoztatta az is, hogy érezhesse, nála senki jobban nem ért a lant pengetéséhez. Kivételes, pótolhatatlan szeretett volna lenni, s rettegett, hogy valaki esetleg legyőzheti ezen a téren. Pedig játékát mindenütt elismerték, nagyra becsülték, igaz, őt is csak szolgaként, az uraságoknak kiszolgáltatott alattvalóként tartották számon. S Bakfark mindezt igen nehezen emésztette meg. Egész életét végigkísérte a vágy, hogy mind művészi szempontból, mind pedig anyagilag szabad, független emberré válhasson. Mindent megtett azért, hogy minél többet, minél alaposabban tanulhasson, zenészként minél inkább fejlődhessen.

Természete nem volt éppen mentes a hibáktól sem. Magának való ember lehetett, még muzsikusokkal sem kötött barátságot, más hangszeresekkel sem, nemhogy lantjátékosokkal. Saját testvérét – aki szintén lantos volt, bár bátyjához tehetségben egyáltalán nem volt mérhető – sem tudta közel engedni magához, s a szerelemnek sem sikerült oly mértékben magával ragadnia, hogy valaha is jobban imádhasson valaki mást, mint saját magát. A levelében ő maga is elismeri, hogy féltékeny, irigy természetű, s egyik helyen például így ír saját jelleméről: „...ez a bűn, a dölyfösség kísér életemen végig, sunyi eb, sarkamba mar, belém csimpaszkodik, hiába próbálom elrugdosni...”.

Élete nem volt éppen könnyű, s ebben természetesen a történelmi helyzet is jócskán szerepet játszott. Sokszor érezte tehetségéhez méltatlannak azt a munkát, amivel néha épphogy csak a kenyérre valót tudta megkeresni. Elszomorította, hogy nem élhet úgy, ahogyan azt a lelke mélyén megérdemeltnek érezte.
„Királyok lantosa, lantosok királya, ahogy Tricesius, lengyel poéta barátom nemegyszer aposztrofált, hová jutottál?”

Gyárfás Endre könyve történelmi tényekre, adatokra épül, szereplői valóságos személyek. Érdekes, kissé szokatlan formájú életrajza világhírű lantosunknak.