A furcsa címek és a megfogalmazhatatlan dolgok kapcsolata (Martel: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében)

YANN MARTEL:
A helsinki Roccamatio család a tények tükrében
Fordította: Pék Zoltán
200 oldal
2500 forint
Európa Kiadó
2007

Nem tudom, kicsoda az a Harry Kellerman, és miért mondja azokat az igazán nem szép dolgokat rólam – körülbelül húsz éve olvastam arról, hogy létezik egy sláger, egy lemez, valamint egy film is, mely ezt a címet viseli. És bár az említett alkotások közül egyikhez sem volt szerencsém, sőt, megtudtam, hogy a cím is némiképp szimplább (Who Is Harry Kellerman and Why Is He Saying Those Terrible Things About Me?), azóta él bennem az a rögeszme, hogy egy olyan mű, amelynek különleges (pláne: hosszú) címe van, már eleve nem lehet rossz.

És most itt van ez a könyv: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében. Szerzője Yann Martel, aki a Pi élete című regényével vált világhírűvé – a díjak és fordítások után most ott tart a diadalmenet, hogy a történetből film készül, melyet az Amelie...-t is jegyző Jean-Pierre Jeunet rendez.

S hogy miképp jön mindez a komolyzenéhez? Nos úgy, hogy ebben a – korai írásokat tartalmazó – helsinkis könyvben van egy novella, melynek címe szintén nem mindennapi: Amikor először hallottam John Morton amerikai zeneszerző „Donald J. Rankin közlegény concerto hamis hegedűre” című művét.

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: a novellának részét képezi az az epizód, amikor a szerző/elbeszélő meghallgatja az említett művet a Marylandi Vietnami Veteránok Barokk Kamarazenekarának tolmácsolásában – a szólista maga John Morton –, s az előadás hatására valami megmozdul benne.
Igen, ez az a hatás, ez az a valami, amit körülírni nagyon nehéz, talán lehetetlen is, és ami csak a kezdete, katalizátora egy belső folyamatnak. Itt is így történik, a cselekmény folytatódik, s a novella végén, a komponista gondolatait megismerve elbeszélőnk rátalál valamire, elkap egy vezérfonalat, meglel valamiféle választ egy nagy kérdésre.

Na, ezzel meg is volna a jellemfejlődés, mondhatnánk, de inkább ne dőljünk be. Nem csak a megtalálás a lényeg itt, és nem is csak az, hogy mi lesz megtalálva. A kiadó fülszövege szerint hősünk „megérti, mit jelentett a vietnami háború, s milyen rettegés szoríthatja össze az ember szívét, ha rádöbben életének értelmetlenségére”, de ezt hagyjuk, ennyire azért nem közhelyes ez az írás.
Martel a novella végén a „miért éri be ennyivel” és a „már majdnem megvolt, de mégsem sikerült” témaköröket hozza be, de itt a lényeg valójában az, ami előhívja mindezt.
A zene. Ami nem akármilyen: nem elég, hogy a szólista hamis hegedűn játszik, de ráadásul úgy belesül saját szólamába, hogy a művet nem is tudják befejezni. Ám ez a hamisság és a belesülés, az „elérhetetlen tökéletességet sejtető” hangok azok, amelyek a nézőtéren helyet foglaló egyetemista gondolatai között beindítanak valamit.

Állítólag zenéről, annak hatásmechanizmusáról, lényegéről kívülállók nem igazán tudnak érdemben írni.
Pedig dehogynem.
Elég elolvasni például, hogyan állít emléket Bach műveinek Douglas Adams a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája című regényében (na tessék, még egy különös cím...).
Vagy e most taglalt Martel-könyvet – melynek amúgy további három novellája is, igaz, már nem e témával kapcsolatosan, de megérdemli a figyelmet.