Zenék a századvégről (Beethoven-vonósnégyesek a Takács Kvartettől)

Beethoven vonósnégyesek Op. 18
Takács Quartet
DECCA 470848-2

Beethoven a 18. század végére szépen bedolgozza magát a bécsi zenei köztudatba. Egyrészt megélhetési zeneszerző, azaz ír mindent, amiért fizetnek, másrészt saját használatra is ontja az új és újabb műveket. Csodálja Mozartot, veszekszik Haydnnal, de a generációs feszültségek ellenére sem tudja magát kivonni bűvköréből. Ismeri a Londonból dicsfénnyel övezve hazatérő mester utolsó szimfóniáit, oratóriumait. Ír zongoraversenyt, szonátákat, kvintettet, variációsorozatokat, és lassan nekilát az első szimfónia megírásának is, de sokáig ódzkodik a vonósnégyes műfajától.

Hogy mi a késlekedés oka? Számtalan teória létezik, de biztosat senki nem tud mondani. Tény, hogy a század utolsó éveiben végre megírja élete 16 (egyes számítási módok szerint 17) kvartettje közül a \"korainak\" nevezett első hatot. A példakép Mozart - akinek nem egy művét másolta le saját kezűleg tanulmányozás végett -, és a pont kétszer annyi idős Haydn, aki nem átall újabb és újabb meglepetéseket okozni a világnak.

A kvartettek könnyednek tűnő szövésmódjuk ellenére - vagy talán épp azért - rendkívül gondosan konstruált építmények. Szigorú, tematikus munka váltakozik meglepő harmóniai és formai megoldásokkal. Az egész sorozatot belengi valamiféle bizonyítási vágy, a szakmai tudás csillogtatása és az önkényesnek tűnő zenei ötletek \"csakazértis\" végigvitele. Ez a kettősség avatja egyrészt remekművé, másrészt hamisítatlan Beethoven-ópusszá a sorozatot.

A Takács Kvartett 2002 és 2003 őszén rögzítette a hat vonósnégyest. Előadásuk híven tolmácsolja egy harmincéves fenegyerek egyszerre összefoglaló és új utakat kereső művét. Hangzásuk vékony, kecses, de nem erőtlen, a váratlan akcentusoknál kissé nyers, de sem ez a \"harapós\" felcsattanás, sem a dinamikai előírások már-már túlzott mértékű megmutatása nem teszi manírossá vagy \"megcsinálttá\" a felvételt. Játékuk élő, szeretni valóan játékos és sírni valóan tragikus pillanatok, tételek váltakozása. Pontosan tudják, mikor, kinek van fontosabb szerepe, simulékonyan \"alájátszanak\" egymásnak, hagyják érvényesülni a témafejeket, a rejtett motívumokat.

Ügyesen váltogatják a puha homofóniát a szolisztikus polifóniával, az áttört hangzást a vastag tuttikkal. Olyan evidens módon játszanak, hogy a hallgatót az sem zavarja, ha egy-egy pillanatban talán túlzottan is meglódul a tempó, ha egy-egy unisono nem makulátlanul tiszta, vagy ha néhány frazeálással nem is ért egyet. Hiszen a \"holt\" kottapapírt és az előadó-művészetet éppen ez, a többféleképpen értelmezhetőség különbözteti meg egymástól. Hogy Beethoven kétszáz év távlatából mit mondana, azt - nehéz természete miatt - aligha lehetne megjósolni. Engem viszont meggyőzött ez az előadás.