Várom a szalonban (Georg Druschetzky oboakvartettjei)

GEORG DRUSCHETZKY:
F-dúr oboanégyes
g-moll oboanégyes
Esz-dúr oboanégyes
C-dúr oboanégyes

Lencsés Lajos – oboa
Szefcsik Zsolt – hegedű
Csoma Ágnes – mélyhegedű
Maróth Bálint – gordonka

Hungaroton
HCD 32491

Nehéz ma a világban, és ezen belül Magyarországon a klasszikus zenei CD-piacon érvényesülni. Keveset hallott, sőt kevéssé ismert szerzők műveinek kiadása esetén talán még nehezebb a helyzet, bár itt azért árnyalódik a kép. Ha megfelelő a tálalás, magas színvonalú az előadás, akkor akár arra is van esély, hogy kuriózumként, ritka, egzotikus kiadványként lehessen tálalni egy-egy ilyen hanghordozót. A másik, kevésbé szerencsés lehetőség, hogy a ritkaság észrevétlenül, és visszhang nélkül tűnik el a szürkeségben.

Ahhoz, hogy a két eshetőség közül lehetőleg az első valósuljon meg, nem árt valami egyedit, különlegeset felvonultatni, ebben ezúttal nincs hiány: semmi okunk kételkedni abban, amit a kísérőfüzetből megtudhatunk, miszerint e négy, egyazon műfajba sorolandó darabból háromnak ez a legelső lemezfelvétele.

A Hungaroton vállalkozó kedvét dicséri tehát, hogy Georg Druschetzky műveit, most már úgy tűnik, koncepciózusan megjelenteti. Sorozatban ez immár a hetedik kiadvány, amin Druschetzky-műveket mutat be a kiadó. A cseh származású komponista egyébként több mint szoros szálakkal kötődött a XVIII–XIX. század fordulójának Magyarországához, nyilván ez a tény is szerepet játszik műveinek közrebocsátásában.

Nem tudom másként rendszerezni e kiadvánnyal kapcsolatos gondolataimat, mint hogy felelevenítem a vele való személyes megismerkedésem sarokpontjait. Le kell szögeznem elsőként, cáfolandó sokak azon véleményét, miszerint a klasszikus zene nem alkalmas háttérmuzsikaként funkcionálásra, hogy ez a CD igenis kitűnő hangulatfestő volt a gyerekeknek felolvasott Hetvenhét Magyar Népmese néhány ópuszához. Arról lehet vitatkozni, hogy Bruckner vagy Mahler szimfóniái javallottak-e erre a célra (szívesen birokra kelek bárkivel, arról meggyőzendő, hogy keresve sem találni alkalmasabb háttérzenéket), de Druschetzky oboakvartettjei objektíve is nagyon szépen szőtték körbe a mesét tátott szájjal hallgató gyerekecskéket. Erre mondják, hogy igazi kellemes, hangulatos, atmoszférateremtő zene.

Később, mikor teljes odaadással meghallgattam a négy darabot, rá kellett jönnöm, hogy az elsőként alkalmazott funkcióban, nevezetesen a szolid háttérzene szerepben sokkal előnyösebb oldalát mutatta ez a muzsika. Valójában nem is kívánkozik előtérbe húzódni. Nem arra készült. Biztos szakmai alapokon álló, klasszikus arányú és ízű kamarazene, szolid számú ötlettel, de az előadók jóvoltából kellemes hangzásképpel, melyben egyértelműen az oboa az úr. A vonósok nemes tónusú háttere előtt a fúvós hangszer amúgy is előtérbe kerülő orgánuma játssza a főszerepet. Nehéz pontosan dekódolni, hogy a partitúra, vagy az előadás felelős-e a meglehetősen szűk skálán lavírozó dinamikai változatosságért, de kétségtelen, hogy ezen tulajdonsága is kiválóan alkalmassá teszi arra, hogy hangulatot teremtsen egy kellemes beszélgetéshez, délutáni olvasgatáshoz, vagy, mint anno, nagy számú arisztokrata vendég fogadásához egyik kastélyunkban vagy kúriánkban.

A legnagyobb részt amúgy is együtt muzsikáló előadók nem tévesztettek arányt, nem akarnak Druschetzkyből halhatatlant mintázni. És bár a zenetörténet igazságosan, vagy esetenként vérlázítóan igazságtalanul, de minden résztvevőnek kiutal egy-egy eldugott széket, frekventált helyet avagy díszpáholyt, mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy maga ítélje meg: saját mércéje, egyénisége, habitusa alapján szívének mely csücskében szállásolja el e végtelen terület egy-egy képviselőjét. Erre nagyon jók az olyan lemezek, melyek a kevésbé ismert komponisták műveit teszik hozzáférhetővé.

Jó úton jár tehát, aki a jól ismert nagymesterek mellett rejtett és itt-ott megbúvó értékek után keres a zeneirodalom színes palettáján. Ennek az üdvözlendő törekvésnek részeként ez a lemez is érdemes a figyelemre.