Tiszteletbeli vonósnégyesek (Beethoven-vonóstriók)

BEETHOVEN: Vonóstriók (Op.3, 8, 9)
Itzhak Perlman - hegedű
Pinchas Zukerman - brácsa
Lynn Harell - gordonka
EMI Classics - 2 CD
7243 4 76909 2 1

Tulajdonképpen szerencsésen alakult, hogy Devich Sándor vonósnégyesről írott könyvének újraolvasása után épp egy idevágó műfajú lemezről kell véleményt alkotnom. Ugyan ezen a dupla CD-n a \"kelleténél\" eggyel kevesebb hangszer szerepel, nyugodtan lehet mégis tiszteletbeli vonósnégyesként hallgatni e darabokat, már csak azért is, mert valószínűleg Beethoven is amolyan előtanulmányként kezelhette őket a később megírt kvartettjeihez. Ezt arra alapozhatjuk, hogy a hegedű-brácsa-cselló apparátusra íródott öt művét igen korán, 1798 elejéig megkomponálta, míg a legkoraibb, a 18-as opusszámot viselő kvartettje csak az 1798-as év vége felé készül el, tehát szinte azon frissiben utána.

Ezeket a vonóstriókat nem ismertem korábban, most hallgattam őket először - mentségemre szóljon, hogy koncertműsorban még sosem láttam e darabokat visszaköszönni -, és meg kell vallanom, igen kellemes meglepetést okoztak: frissek, változatosak, szellemesek, formailag abszolút áttekinthetőek, és úgy vannak felrakva, hogy többször el kellett gondolkodnom, biztosan csak három hangszert hallok-e.

Persze mindez nemcsak Beethovent dicséri, \"mindez nem jöhetett volna létre, ha\" az előadók nem azok, akik. Itzhak Perlmant és Pinchas Zukermant aligha kell bemutatni, Lynn Harrellt talán nem mindenki ismeri, róla legyen elég annyi, hogy az amerikai csellista Perlmannal és Vladimir Ashkenazival készített Beethoven-zongorástrió összkiadása, illetve Csajkovszkij a-moll trió lemeze Grammy-díjat kapott, ráadásul pont akkoriban, amikor ezek a vonóstrió felvételek is készültek.

Az előadók legnagyobb pozitívuma az említetteken túl talán az, hogy nem tudok senkit kiemelni közülük - hiszen ha valaki kiemelkedik, azt csak a másik kettő \"kárára\" tehetné, ami a kamarazenében nem biztos, hogy előnyös. Jelen esetben mindhárom művész nemcsak, hogy feltűnésmentesen (azaz minden öncélú virtuozitást mellőzve) játssza el a maga szólamát - ami már önmagában sem lebecsülendő dolog, nem véletlenül merült fel, hogy hány hangszert is hallani -, hanem mindezt úgy teszi, hogy közben abszolút homogén hangzást is létrehoz, és az egész vibráló, sziporkázó, színes - nem akarom magamat ismételni, kamarazenélés ez a javából. (Az \"is\" annak szól, hogy egy-két helyen becsúszott egy kis felülintonálás, vagy nincsenek tökéletesen együtt, de ezt betudhatjuk az élő felvétel negatívumának - cserében valóban élő muzsikálást kap az ember.)

Az előbb azt írtam, nem tudnék senkit kiemelni, most mégis egy kicsit ellent kell mondanom. Pinchas Zukerman hegedűjátékát általában nem kedvelem túlzottan, mert feltűnően sokszor tapasztalható nála tisztaságbéli (intonációs) probléma. Nem tudom, hogy a brácsának köszönhető-e, de ezen a felvételen szerencsére ennek nyomát sem találni, és ez azért is említésre méltó, mert az első CD anyagát 1989-ben, a másodikét három évvel később, 1992-ben rögzítették.

Mindent összegezve a lemezt nyugodt szívvel ajánlhatom bárkinek, akár zenehallgatásra, akár háttérzenének, vagy éppen vacsora mellé is: annak dacára, hogy ritkán hallható művek alkotják a lemez programját, a jó szerző - jó előadók párosítás valóban garancia a minőségre.