Schubert: Oktett

SCHUBERT: F-dúr oktett, D 803 Op. post. 166
Tokyo-Budapest Ensemble
Hungaroton - HCD 32291

Első ránézésre egy kicsi csodálkozás jár ennek a Hungaroton-lemeznek. Nem ismeretlen szerző ismeretlen műve, nem is ritkán felvéve. Pont az a típusú mű, amelynek kiadását ma már nem csak a magyar lemezkiadó gondolja meg. Ha mégis megteszi, oka lehet rá. Ezért talán nem indokolatlan egy kicsit nagyobb elvárásokkal közeledni feléje.

Helyesebben távolodni a lejátszó berendezéstől - beleértve a hangfalakat -, hogy a megfelelő távolságból élvezhessük a muzsikát. Mert vannak felvételek, amelyeknek sorsa már ez első percben eldől. És ez független a rajta szereplő szerzőtől - Schubert (támadhatatlan) -, a rajta szereplő műtől - Oktett (szintén) -, sőt az előadóktól is. Kik ez esetben szintén kikezdhetetlenek. De ne szaladjunk előre. Tehát megszólal a zene, és rögtön húzzuk a szánkat.

Erre volna képes mindössze a harmadik évezredbeli hangfelvételi technika? Ez az éles, a hangszerek hangzásának egyéni színezete, jellemző tulajdonsága iránt érzéketlen, a két hangszercsoport (vonósok, fúvósok) elkülönítése iránt közömbös, minden hangzásbeli szépséget mereven elutasító, differenciálatlan hangzás volna elvárható a feltehetőleg csúcstechnikával is rendelkező kiadótól? (Lásd az NFZ Bartók-lemezét!)

Volt régebben egy olyan hobby - nyomokban még ma is fellehető -, amelynek művelői abban lelték örömüket, hogy lemezeket szedtek ízekre, na nem fizikai valójukban, hanem hangzás szempontjából. Kívülállók számára talán már a nevetségességig szőrszálhasogató módon. De talán arra jók voltak, hogy ébren tartsák a kiadók lelkiismeretét: ne elégedjenek meg a legolcsóbban, leggyorsabban kivitelezhető felvételi megoldásokkal. Aztán jött a digitális technika, amely bizonyos szempontból az abszolút gagyit kiirtotta, egyszerűen azért, mert a CD-k gyártása nagyobb technológiai fegyelmet kívánt, mint a bakelit lemezeké. Ezért azonban nem kellene, hogy azt higgyük: minden rendben, a technika végül győzött.

És ez akár egy a lemezek hangzása iránt érzékenyebb kritikus elme sopánkodása is lehetne, ha ennek a fentebb ábrázolt hangképnek nem lenne mélyreható következménye az előadókra nézve is. Mint említettem, tudható, hogy a lemezen szereplő nyolc zenész (a Tokyo-Budapest Ensemble tagjai) kiváló művelője szakmájának. Sőt, olyan egyéniségek is találhatók közöttük, mint a vezető, Berkes Kálmán, akinek klarinétosi erényeit azt hiszem, nem kell külön felemlegetni itt. De mekkora bajban lenne, ha e felvétel alapján kellene eldönteni, tud-e szép hangot megszólaltatni. Vagy az első hegedűs, Takács Nagy Gábor. Akinek vékony, éles hegedűhangja valószínűleg nem hosszú gyakorlás, kísérletezés eredménye. Vagy a nem régen, önálló lemeze okán méltán dicsért Tibay Zsolt, aki itt jószerével nem is hallatszik. Nem beszélve a kürtösről, Gál Zoltánról, aki talán még nem bizonyíthatott ilyen nagy nyilvánosság előtt. Ez lenne az összes, amire hangszerével képes?

Elég jó berendezésen hallgatok. Mai áron, és a házi gyártású alkatrészeket hasonló minőségű gyárira átszámolva… Azt is tudom, a fent említetett hiányosságok a többség készülékeit alkotó centereken éppen kevésbé feltűnőek. Eleve nincs basszus. Nincsenek igazán magasak sem, tehát a fülsértő élességek tompulnak, az igazi sztereó élmény sem feltétlenül kérhető számon rajtuk. Szokás is - a könnyűzenében - lebutítani a hangzást eleve adott színvonalukra, így kevésbé bántó. Gondolom, itt nem erről van szó. De akkor miről?

Most lehetne mégis valamit írni az előadásról is. De nem lehet, mert ehhez elmélyült odafigyelés kellene. Esetleg ez alapján még is ajánlani lehetne a lemezt, de lehetne-e tiszta szívvel tenni?