Ryan közlegény esete az Erdődy kvartettekkel (A Takács Kvartett Haydn-lemeze)

Haydn: 6 String Quartet, op. 76
Takács Quartet
Double Decca
2894756213

- Láttad a Ryan közlegényt?! - kérdezte egy ifjú filmes-tanonc ismerősöm sok-sok évvel ezelőtt. - Olyan hangja volt, hogy az egy csoda! Úgy szólt, mint az isten! - folytatta kissé talán profán módon. Aztán még sokáig lelkendezett a hangeffektusokat elemezve. Én meg arra gondoltam, hogy régen rossz, ha egy két és fél órás filmeposzról úgy jövünk ki, hogy a hang(csúcs)minőséget méltatjuk. A film helyett. Ami - optimális esetben - egyszerre történet, látvány és hang. És persze még sok minden más is. De soha nem csak ez, vagy csak az.

A film analógiája kapcsán mi is feltehetjük a kérdést: tulajdonképpen mit is hallunk, mit is hallgatunk egy koncerten, az operaházban, vagy otthon a hifi előtt ülve? Biztosan ismerik az esetet, amikor a szülő egy iskolai fogadóórán végigkérdezi fia tanárait, ki mit is tanít. Én matematikát - mondja az egyik, - én földrajzot - mondja a másik, - én magyart és történelmet - így a harmadik. Mire a szülő kissé szkeptikusan megkérdezi: és gyereket senki sem tanít?

Néha az az érzésem, hogy így vagyunk a zenehallgatással is. Szerzőket hallgatunk (legjobb esetben), előadókat hallgatunk (rosszabb esetben) és lemezeket hallgatunk (legrosszabb esetben), de magát a zenét, a zeneművet csak aránylag ritkán. Nem a Beethoven Ötödik érdekel minket, hanem Bernstein, Karajan, Kleiber vagy Ferencsik. A Bécsiek, a Berliniek, a Bostoniak, a BFZ vagy az NFZ. Föltesszük kedvenc lemezünket, és boldogan újságoljuk, hogy X vagy Y milyen könnyedén, kecsesen, simulékonyan, hajlékonyan, erőteljesen, virtuózan, drámaian, megrendítően, érzékenyen (nem kívánt törlendő) játszott, hogy a koloratúr szoprán hangja milyen könnyed, kecses, simulékony, hajlékony, erőteljes, virtuóz, drámai, megrendítő, érzékeny (nem kívánt törlendő) volt, vagy hogy Z karmester milyen remekül dirigált, hogyan fogta össze a zenekart - de nem arról beszélünk, hogy milyen volt maga a hallott zene.

A Takács Kvartett eredeti felállásának (Takács-Nagy, Schranz, Ormai, Fejér) csúcsformáját mutatják ezek az 1987-88-ban készített felvételek, melyek Haydn utolsó teljes vonósnégyes-sorozatát, az op. 76-ot tartalmazzák. Lehet, hogy a \"Nap\" kvartettek nagyobb lelki frissességről árulkodnak, lehet, hogy a \"Londoni\" szimfóniák helyenként szellemesebbek, lehet, hogy vannak az életműben \"mélyebb\" zenék, izgalmasabb ópuszok, de tény, hogy olyan szellemi fölény, olyan szakmai magabiztosság sugárzik mind a hat kompozícióból, hogy bármely tételét bármely kortárs megirigyelhette volna. Lehengerlő allegrók, fineszes menüettek, rafinált variációs tételek. És zene, zene, zene.

Az ember végighallgatja a két CD-t, leteszi a kottát, hátradől a fotelben, és azt mondja: uramisten, de jó művek! S miután kellően elmélázott, eszébe jut, hogy valamiféle recenziófélét várnak tőle a kollégák. És ha megölik, sem tudná megmondani, hogy\' játszott a kvartett. Könnyedén, kecsesen, simulékonyan, hajlékonyan, erőteljesen, virtuózan, drámaian, megrendítően, érzékenyen? Nyilván. A nem kívánt pedig újra csak törlendő.

Mert nincs más, csak a zene.

Ja, és átkozottul jól szólnak! :-)