Profi munka (Brandenburgi versenyek / Swiss Baroque Soloists)

J. S. BACH:
Brandenburgi versenyek 1–6.
c-moll triószonáta, BWV 1079
g-moll concerto, BWV 1056

Swiss Baroque Soloists

Naxos
8.557755-56

Akadnak zeneművek, melyek – dacára annak, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű előadásban létezik elérhető felvételük – nem mennek ki a divatból, és „élvezeti értékük” igazából még az időnként nagyon is különböző előadási felfogások változatossága ellenére sem csorbul. Azt gondolom, Bach Brandenburgi versenyei ezen zeneművek közé tartoznak.

Ha kicsit belepillantunk a fellelhető lemezek tömkelegébe, észrevehető az előadások sokfélesége. Az ötven-hatvan éve – jókora apparátussal, mai fülnek kissé lassú tempókkal, nehézkes tánctételekkel – készült felvételektől nagy út vezetett a mai, úgynevezett korhű, vagy autentikus előadásokhoz, mint amilyen a Svájci Barokk Szólisták szóban forgó kitűnő produkciója is.

Az együttes igen kis létszámú. A művektől függően persze változó, de többnyire öt-hat hegedűvel, két brácsával, egy-egy csellóval és bőgővel, valamint a szükséges fúvós hangszerekkel és csembalóval adják elő Bach műveit. A két CD-n hallható még egy triószonáta a Musikalisches Opferből, fuvola-hegedű-cselló-csembaló felállásban, illetve egy fuvolaverseny, melyet egy eredetileg csembalóra és vonósokra írott versenymű hegedűátiratából dolgozott át a kitűnő fuvolista, Stéphane Réty.

Az említett kis létszám cseppet sem jelent hiányosságot a hangzásban. A korhű hangszereken játszó művészek mindegyike mestere szakmájának. A vonóshangzás nagyon kellemes, és feltűnően tiszta. A hegedűk világosan, kecsesen szólnak, a könnyed, de erőteljes mélyvonósok pedig kellőképpen teltté teszik a hangzást. A fúvósokról is kizárólag dicsérő szavakat írhatok. Tisztán és rendkívül kultúráltan játszanak, a zenét szabadon, de nem önkényesen alakítva, élővé téve. Az egész lemezt áthatja egyfajta fiatalos, lendületes professzionalizmus. Ezek a művészek füllel hallhatóan mindent megtanultak a régizenész szakmáról, s amit tudnak, azt tudják használni is.

A gyors tételek mindegyike kifogástalan technikai színvonalon szólal meg, gyakorlatilag nincs akadály a zenészek előtt, időnként szinte már érezni a füstölgő vonók gyantaillatát, a sebes futamokban mégis minden hang jól elkülöníthetően szólal meg. Ez különösképpen érvényes a 3. Brandenburgi verseny zárótételére, ahol tényleg eszeveszett a tempó, s a kicsiny együttes teljes zenekari hangzást produkál.

Egészen különleges élmény a 6. concerto, ahol a hegedűszólam hiányában a zenekar úgy szól, mintha egy kút fenekéről hallanánk őket. Első pillanatban szinte jazzes hatású. Itt hallani egyébként leginkább, hogy a dús hangzásba jócskán besegít a felvétel helyszínéül szolgáló templom jótékony visszhangja.

Mindebben a nagy tökéletességben pusztán egy apró hiányérzet fogalmazódott meg bennem Bach muzsikáját hallgatva. A lassú tételek időnként hajszoltnak, türelmetlennek, vagy egyszerűen csak kissé üresnek tűnnek. Pedig érezhetően figyeltek a muzsikusok a frazeálásokra, a súlyokra, az autentikus és ízléses díszítésekre, a hangszínek minőségére, a pontosságra és minden egyébre, mégis steril kissé, hiányzik belőle valami. Ez alól egyetlen kivételnek a fuvolista, Stéphane Réty játékát érzem, különösen a triószonátában. Egyébként is a lemez egyik csúcspontja ez a mű, elsősorban ami az előadás érzelmi töltetét illeti.

A Svájci Barokk Szólisták kétségkívül nagyszerű lemeze újra felvetett bennem egy bátortalan, ám vissza-visszatérő gondolatot. Vajon csak én érzem úgy, hogy manapság a zenei élet egyre inkább szól az üzletről, mint magáról a zenéről? Ahogy én látom, a megélhetési muzsikálásnak is több irányzata kezd kialakulni. Vannak, akik a mennyiségre menve, laza próbaidőszakkal, néhány óra alatt felvesznek egy-egy lemezt, és már futnak a következő hakni helyszínére. Érzésem szerint az effajta zenészek nem csinálnak túl nagy bajt, hiszen az általuk előállított produktum színvonala többnyire magáért beszél, nem válik különösebben ízlésformálóvá.

Aztán ott vannak az igazi profik (ők a veszélyesebbek, mert azt sugallják, így kell ezt csinálni, gyerekek), a tökéletesek, akik a makulátlan minőségre mennek, akik egyetlen hamis hang miatt többször is újra vesznek akár egy egész tételt, akik minden vibrátó hosszát és amplitúdóját előre megtervezik, és gyakorlatilag nem tudnak hibázni.
De gyakorta előfordul, hogy valami fontosat még ők sem tudnak. Nem tudnak meghatni, érzelmeket ébreszteni, könnyeket a szemekbe csalni.