Német barokk kamarazene a Sonora Hungarica Consorttól

Német kamarazene a XVII-XVIII. századból
Schütz, Buxtehude, Schenk, Telemann művei

Sonora Hungarica Consort
(Károly Edit - ének, Lachegyi Imre, Eredics Salamon - furulya, Szászvárosi Sándor, Kallai Nóra - viola da gamba, Nagy Zsuzsanna - csembaló)

A műsorfüzetekben gyakran láthatjuk az együttes leginkább saját szervezésű koncertjeinek ajánlóit, most pedig lemezük jelent meg magánkiadásban. Koncepciója egyértelmű: a német barokk zene, annak ellenére, hogy a zeneszerzők Schütztől Bachig bátran merítettek az olasz és francia mintákból - talán éppen ezért -, egyéni hangú maradt.

A műsor tehát az Olaszországot megjárt Schütz vallásos szövegű kantátájával indul, amely rögtön Károly Editet helyezi előtérbe. A kísérőfüzetben valamiért csak a két furulyás után szerepel a neve, pedig éneke a lemez egyik legnagyobb erőssége. Abszolút tiszta intonációja, stílusos hangképzése, egyáltalán: hangi jelenléte igazi ajándéka a lemeznek. Szívesen hallanánk őt akár koncerten, akár más felvételeken, nagyobb igényű produkciókban is.

Problémásabb a két furulyás belépésével lesz a helyzet. Itt szoprán hangszereken játszanak, amelyek közelmikrofonozása tolakodóan zavarja az énekest, és vele nem egyenrangú produkciójuk sem illik igazán az ő színvonalához. Nézzük a füzetet: a helyszín egy templom, ha pedig az (és az a lemez egészére vonatkozik), miért szól minden - gyakorlatilag - visszhang nélkül? Ha érzékelhetővé válnának a térbeli távlatok, sokat segítenének a hangzás egységesítésében. Így minden ott, a szobánkban szól.

Azután ismét egy nagyon szép meglepetés, a gyakorlatilag ismeretlen, Düsseldorfban és Amszterdamban működött Johann Schenk kíséret nélküli, két gambás h-moll szonátája. Szintén tisztán, valódi gambaszerű hangképzéssel és hangszínnel - itt talán segít a közeliség - egy szellemes, jó művet hallhatunk, megkapó előadásban. Többszöri meghallgatásra csábít.

Telemann a hangsúlyos zeneszerzője a lemeznek, először egy triószonátája szólal meg gambán és furulyán. Ez talán eredetileg fuvola lehetett, erre következtetek a D hangolású tenorfurulya (voice flute) jelenlétéből, mert a füzetke sajnos idegesítően információtlan. Most tehát - valószínűleg a nagyobb, több levegőt kívánó hangszer miatt - kevésbé iskolás, sőt néhol kifejezetten magasrendű hangképzést kapunk Lachegyitől, és mint Telemanntól megszoktuk, legalább egy szép tételt, amely itt a harmadik, és előadása is a legjobban sikerült.

Visszatérve a kísérőfüzetre: leszámítva a felvétel készítésének helyét és idejét, a hangmérnök nevét, valamint a műsort, igazából pluszként csak a kantáták szövegének eredeti és fordított változatát kapjuk. Ha erre volt energia, miért nincs szerző- és műismertető, miért nincs semmi az együttesről és tagjairól? Azon, hogy kiadója, megjelenési éve sincs a lemeznek, ezek után már meg sem lepődöm. Ez egy ilyen - gyakorlatilag promóciós - kiadványnál több mint hiba. A www. cím nem mentség, mindent nyilván az sem tartalmaz, és nem is mindenki számára hozzáférhető. (Egyébként a megkeresésre hibaüzenet jelet meg.)

A két furulyától is kapunk egy kíséret nélküli duót, az ismertebbek közül, Telemann által szerzettet, d-mollban. Jobban szól itt együtt a két hangszer, mint amikor csak mellékszereplők; életteli, karakteres előadást kapunk az igen fiatal Eredics Salamon (az elsőével egyenrangú) második szólamával. A kritika itt magukat a hangszereket érintheti. Ezen a szinten - mármint lemezkészítésnél - már nem spórolható meg egy \"mesterhangszer\". Az iskolás hangzás elkerülésének ez is segítségére lehet.

Azután ismét kantáták furulyával (fuvolát vagy hegedűt is szívesen hallanánk) Telemanntól és Buxtehudétől - utóbbié helyett zárásként más szerző erőteljesebb műve kerülhetett volna a lemezre.