Móka, kacagás, avagy Olga találkozása Pirx pilótával (Satie és Hindemith művei)

SATIE és HINDEMITH művei

Ensemble Ars Nova
vez: Marius Constant

Michel Dalberto - zongora
Oskar Sala - trautonium
Munich Chamber Orchestra
vez: Hans Stadlmair

Warner
8 25646 02392 9

Régen szórakoztam ilyen jól! A szórakozás/szórakoztatás ugyan nem feltétlenül a magas művészet szinonimája, de miért kell mindig libamájas bélszínt enni szarvasgombával? Parmezános medvetalpat borókamártással? Néha-néha hadd szaladjon le az ember gigáján egy mezei paprikás krumpli jó hideg serrel. (Hogy a karfiol élettani hatásáról csak később essék szó!) Hiszen mértéktelen fogyasztás esetén még Beethoven Nagy fúgájától is gyomorrontást lehet kapni!

Nos, Erik Satie művészete legfeljebb a francia kispolgároknak okozott/okozhatott némi gyomorrontást. Már ha eljutott hozzájuk egyáltalán a híre, hogy él itt (ott) a városban (Párizs) egy fura fickó, aki egyrészt kávéházi zongorista, másrészt Debussy barátja - ami azért még a Szajnán túl is kellett, hogy valamit jelentsen - harmadrészt, túl azon, hogy lehetetlen címeket ad kompozícióinak (Három darab körteformában stb.), még a Picasso kalandjai című filmben is kapott egy remek jelenetet. Történt ugyanis, hogy Cocteau-val, Massine-nal és Picassóval együtt létrehoztak egy Parade c. kubista manifesztumot. Vagyis egy rövidéletű, de zajosan megbukó egyfelvonásos realista balettet. (Olga?!)

Emberünk mindent kétszer csinált. Kétszer költözött vidékről Párizsba, majd vissza, kétszer tanulta a zeneszerzés alapjait, arról már nem is beszélve, hogy abban a bizonyos Auberge du Clou nevű monmartre-i műintézetben is csupán másodzongorista volt. Ez azonban cseppet sem csökkentette érdemeit vagy későbbi paranoiáját.

Kezdetben a rózsakeresztesek hatására a középkori zenei formák és harmóniák kezdték érdekelni. Művei modális fordulatokkal és egyszerű ritmusokkal vannak tele. Tudatosan elutasít minden érzelmet, miközben mind előadóiból, mind közönségéből heves reakciókat vált ki. Teleírja ironikus megjegyzésekkel kottáit (egyébként az ő nevéhez fűződik az első, ütemvonalak nélküli darab is), de megtiltja, hogy az előadó azokat felolvassa. Írt komoly és komolytalan zenét, marionett-operát, pantomimet, balettet és kabarészámot, készített koreográfiát és dolgozott René Clairrel, művei egy részét Debussy, Poulenc és Milhaud hangszerelte. De nem ezért szeretjük. Hanem miért is? A fene tudja. Talán azért a határtalan szabadságért, ami jellemezte egész életét. A kreatív elme semmilyen akadályt nem ismerő szabadságáért.

A lemezen hallható alig negyven perc persze legfeljebb kóstoló ebből a fanyar gyümölcsből. Leghosszabb darabja - a 18 perces filmzene - egyszerre idézi Stravinskyt és Nino Rotát (bár ez utóbbi szerzőben sokkal több az érzelem), és ha akarom - és ki tart vissza, hogy akarjam? - Orffot és a későbbi repetitíveket is. Satie ugyanis lehet, hogy nem a legnagyobb zeneszerzője a 19-20. század fordulójának, de biztosan állíthatjuk, hogy az egyik legjelentősebb alakja. Egy figura, akihez viszonyítani lehet.

És viszonyulnak is hozzá szépen. Hogy mást ne mondjak, a francia Hatok őt választja szellemi vezetőjének. S Cage is elismeri, hogy az avantgárd terén kevesen tettek annyit, mint a francia. Leghíresebb/hírhedtebb kompozíciója Vexations névre hallgat. Legfrappánsabban talán ...sztatásnak lehetne fordítani - a rövid zongorakorált ugyanis 840-szer kell egymásután eljátszani. Ez tempótól/előadóktól függően mintegy 20-21 órát jelent. Talán az sem véletlen, hogy a szerzői utasításoknak megfelelő formában csupán 1963-ban (és éppen Cage szervezésében) került bemutatásra New Yorkban. Időről időre kishazánkban is nekiveselkednek nyolcan-tizen a zenepszichológiai kísérletnek. A lemezhallgató pedig elégedjen meg mintegy 10 percnyi vegzálással.

Másért mulatságos a cseppet sem vicces Paul Hindemith Három koncertdarabja. A kiapadhatatlan \"helyzetkomikum\" forrása ugyanis maga a koncertáló hangszer, a Trautonium. Ha önök azt mondják, hogy ilyen állat pedig nincsen, akkor vagy nem olvasták a zenei nagylexikont, vagy nem látogattak el a hangszer honlapjára - ahonnan illusztrációnk is származik -, mely hiátusukat sürgősen pótolják! A korai monofónikus szintetizátor lényege, hogy egy fémsínre szerelt vezeték rövidre zárásával, illetve a rövidre zárás helyének változtatásával (csúszó ellenállás), a generátor által keltett rezgések frekvenciája megváltoztatható. Magyarul: az átlagosnál csupán kicsivel bonyolultabb elektromos fémhegedű és egy lefogó nélküli hawaii gitár keresztezéséről van szó. Mindez orgonaládába csomagolva, hangfalakkal ellátva. A hangerősség és minden egyéb különböző pedálokkal és ketyerékkel állítható.

Na most köztudott, hogy Hindemith minden létező hangszerre komponált legalább egy szonátát. Így történhetett, hogy erre az 1930-ban bemutatott hangszerre is írt néhány örökbecsű ópuszt. Többek között a most hallható három rövid tételt is. Képzeljenek el egy klasszikus vonóskíséretes concertót, ahol a szólista időnként trombitán, időnként klarinéton játszik, s ha mindezt megunja, még bugyborékoló hangokat is hallat. Pont úgy, mint a korai kelet-európai sci-fikben. Nagyon szórakoztató! S ahogy a Skoda-hátsólámpát is elfogadtuk űrhajóbelsőnek, vagy a kávéfőzőt űrsiklónak, fogadjuk el ezt a kísérletet is egyenrangú hangszernek. Ugyanis tévedés azt hinni, hogy itt valami primitív gagyiról van szó. Szépen kidolgozott, Hindemith-hez méltóan megszerkesztett magánszólam áll szemben a vonóskarral.

A speciális hangszert egyébként ugyanaz az Oskar Sala kezeli, aki számos újítást/fejlesztést hajtott végre a gépezeten. (Csupán az érdekesség végett jegyzem meg, hogy Hitchcock 1963-ban készült, Madarak c. filmjében is ezt a \"csodagépet\" használták. A fene tudja, madárhang-utánzatként még tetszik is hangja.)

Szóval? Akarnak szórakozni? Vagy marad a Nagy fúga?
Önökön múlik a választás. De ne legyenek nagyon szemellenzősök; a nevetés az élet showja!