Új összkiadás: népdalok vegyesen (Bartók: 44 duó; Gyergyóból)

BARTÓK:
44 duó
Gyergyóból
(SZIGETI JÓZSEF: Magyar népdalok
ORSZÁGH TIVADAR: Magyar népdalok)

Kelemen Barnabás, Kokas Katalin – hegedű
Juhász Zoltán – furulya
Kocsis Zoltán – zongora

Hungaroton
HSACD 32516

Azt írja Claude Lévi-Strauss a Szomorú trópusokban: „És íme előttem a kör, amelyből nem tudunk kitörni: minél kevésbé tudtak közeledni egymás közt az emberi kultúrák, és így megrontani egymást érintkezésükkel, annál kevésbé voltak képes egymás küldöttei, hogy felfogják e különbözőségek gazdagságát és jelentését”.

Az utolsó pillanatban, mielőtt eltűnt volna, Kodálynak és Bartóknak sikerült egy, a koruk béli városi kultúrától térben nem, valójában mégis nagyon távol eső (zenei) kultúra, a magyar falu zenei világának gazdagságát megérteni. A probléma akkor jelentkezett számukra, amikor másokkal is meg akarták értetni ezt az övéjüktől teljesen különböző jelentést. Szó szerint szalon-, azaz hangversenyterem-képessé kellett tenni azt a fajta zenélést, amely eredeti létezésmódjában bemutathatatlan volt, abból kiszakítva pedig végletesen idegen, egyszerűen csak kuriózum lett volna a városban.

1907-ben mindeme kísérletek korai szakaszában keletkezett a Gyergyóból, amely három csíkmegyei népdal feldolgozása tilinkóra és zongorára, annak alapján, ahogyan azt Bartók Balogh Árontól hatlyukú (népi) furulyán hallotta. A szólóhangszer a feldolgozásban maradt az eredeti – akkoriban még nem használták a barokk furulyát, illetve annak lebutított változatát oktatási célokra –, a kísérő pedig a zongora. Nem is volt igény az előadásra, Denijs Dille csak a hatvanas évek elején adta közre a kis művet, akkor már a szoprán furulyát megjelölve szólóhangszerként. A zongoraváltozat volt ismert addig.

De jött a táncház-mozgalom, városi fiatalok kezükbe vették az eredeti népi hangszereket, ellesték a még elleshető eredeti játékmódokat, és most az új összkiadásban Juhász Zoltán fizikus és népi furulyás előadásában hangzik el a mű, zongorán természetesen Kocsis Zoltán kísér. Így persze valódi különlegesség, még inkább annak bizonyítéka: ez a fajta megközelítés a népzene a koncertpódiumra való emelésének útján nem bizonyult életképesnek, bár a lemezen a hangszer kezelésének terén és zeneileg is perfekt Juhász Zoltán élményszámba vehető előadását élvezhetjük.

A népzene akkor találhatta meg útját a legkönnyebben a városba, ha a polgári közönség már gyerekként is találkozhatott vele. Tandarabok, ugyanakkor pódium-előadásra is kiválóak a Gyermekeknek zongorára írott, illetve a 44 hegedűduó kis népdalfeldolgozásai. Ezt ismerte fel Szigeti József és Országh Tivadar is, akik a szerző hozzájárulásával, sőt segítségével – ő javasolta a címet is – dolgoztak át néhány darabot a Gyermekeknek füzeteiből hegedűre és zongorára.

Kelemen Barnabás természetesen mind a magyar népdalok, mind Bartók világában teljesen otthonosan mozog, sőt azt a felfogásbéli különbséget is érzékeltetni tudja, amely a világjáró hegedűvirtuóz és a jóval kevésbé – bár nemzetközileg is szintén – ismert hegedűs szándékai közt fennállt átirataik készítésekor. Szigeti, ha nem is bravúrdarabok láncolatának szánta kis feldolgozásait, jóval csillogóbb eredményre törekedett. Ehhez igazította – színpadiasabb, vibrátósabb hegedűhangot használva – előadásmódját Kelemen Barnabás. Országh inkább arra törekedett, hogy a darabok, amennyire lehet, megtartsák azt a gyermekeknek, vagy legalábbis fiatalabbaknak szóló hangvételüket, amit zongoradarabként hordoztak, és ez a hegedűs és kísérője előadásában is tükröződik, az intimebb, visszafogottabb, de azért bensőséges hangzás megteremtése révén.

Kocsis kísérői tevékenységéről hosszasan lehetne értekezni, most csak néhány szóban erről. Hogy milyen pontossággal helyezi el az akkordokat vagy a közjátékokat a szólórészek alatt-között, figyelemmel a kísérendő hangszerre, annak a zenei anyagára, hangerejére. Egy-egy hangzat olykor nem csak alátámaszt, hanem lezárja azt, ami addig történt, és előre mutat arra, ami történni fog: Kocsis mindezt tökéletesen érzékeltetni tudja azzal, ahogyan azt a zongorán megszólaltja a kellő időben, a kellő módon. A háttérben is meghatározó személyiség.

Néhány évvel ezelőtt a Kelemen–Kokas házaspár már lemezre vette a 44 duót, alapvetően jó eredménnyel. Azóta csiszolódott játékuk, egyszerűbb eszközökkel operáló, ezáltal precízebb lett. Az a szomorúság pedig, amely ott bujkál a kis darabok legtöbbjében, szívbemarkoló erővel jelenik meg a két hegedűn, közelebb hozva nekünk egy olyan kort, amelynek gazdag zenei kultúrája szinte nyomtalanul tűnt el az elmúlt évszázadban – igazi jelentését már nem is ismerjük. Maradnak a közvetítők kísérletei, amelyeket az igazol, ha önmagukban remekművek. És most ezekből kapunk összeállítást egy megkapó hangulatú lemezen.